Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - Szabó Béla: Goriot apó, a szövetséges

rá... És ma is csak azt mondhatom, hogyha még egyszer ilyen helyzetbe kerülnék, újra ugyanazt tenném.

A szlovák családfőt Lučan-nak hívják, ma már túl van a hetvenen, a szíve beteg ... és ha beszél 1944-ről, a megszállás idejéről, a hangja reszket a haragtól és a felháborodástól, mintha újra megelevenedne előtte a sötétség és rettegés korszaka.

E sötét korszakban került a négy asztalosfivér a szeredi táborba. Közülük kettő nős volt és gyerekeik is voltak, kettő pedig fiatal, az egyik húsz, a másik, a legfiatalabb, mint már említettem, alig volt tizennyolc esztendős. Amikor anyám fedél alá került a húgomnál, fivéreimnek megtiltottam, hogy meglátogassák őt. Ez volt a legfájdalmasabb döntésem, de nem engedhettem, szomorú tapasztalataim kényszerítettek rá. És a fiúk megértettek. Megértette az anyám meg a húgom is.

Bátyámat, aki feleségével és nyolc esztendős kislánykájával Nyitrán bujdosott, nem tudtam elhelyezni sehol, sem pénzem, sem lehetőségem nem volt rá, de kértem, adja hozzám a kislányt, majd egy jőlelkű családnál elhelyezem. Erre azonban sem a bátyám, sem a felesége nem volt hajlandó, és a gyermek sem akart velem jönni.

A másik nős fivéremnek egy kislánykája volt, felesége pedig állapotos és szülés előtt állt. Az asszonyt sikerült egy ismerős orvos révén elhelyezni egy női klinikái, a kislányt pedig átmenetre a húgomhoz, illetve Lučanhoz vittem, öcsém ezalatt hamis papírjaival egy bútorgyárban helyezkedett el. Kiváló szaktudását a gyár vezetősége annyira megbecsülte, hogy lakást is kiutalt számára egy fabarakkban. így asszonyának, mihelyt megszülte gyerekét a klinikán, volt hová költöznie, és kis lánykáját is magához vehette.

A két legfiatalabb öcsém pedig építkezésnél vállalt munkát. Naponta egyszer találkoztam velük. A találkozás helyét óvatosságból naponta változtattuk. De mindez nem használt... fiatalok voltak és nyugtalanok. Arra kértem őket, hogy ne járjanak fölöslegesen az utcán, mert rosszakaratú Ismerőssel találkozhatnak, aki rájuk szabadíthat egy rendőrt vagy detektívet... és végük van. így is történhetett, mert először az egyik, majd a másik öcsém nem jött el a megbeszélt találkozóra ... És hiába kerestem őket, nem tudtam többé rájuk találni.

Szörnyű volt ez a titkos gyász és még szörnyűbb, hogy semmit sem tehettem: tétlenségre voltam kárhoztatva és sokáig az anyám előtt sem titkolhattam eltűnésüket. Ez a halálos bizonytalanság volt a mindennapi osztályrészem. Kínnal aludtam el és kínnal ébredtem. Szemrehányást tettem magamnak, hogy nem vigyáztam eléggé rájuk. Az volt az érzésem, hogy többet kellett volna velük törődnöm. Anyám, aki néma fájdalommal viselte magában az önemésztő gyászt, hirtelen sírva fakadt, amikor szóvá tettem kínzó aggodalmaimat. A könnyek áradata tört fel belőle oly erővel, hogy teste minden porcikáját rázta a zokogás. Beszélni sem tudott... de nem is kellett. Kínzó aggodalmaimra megkaptam a választ. Egyszer, jóval a fájdalmas jelenet után azt mondta, nem is tudja, hogy bírja ki mindezt józan ésszel. Tíz gyermeket nevelt fel és szíve alatt mindig életet hordott, s most halálos gyásztól terhes a szíve és élete minden órája, perce. Egyetlen vigasza, hogy gyermekeinek apja idejekorán eltávozott, szép jámbor és becsületes életéhez méltó, nagy temetése volt. A város apraja-nagyja elkísérte utolsó útjára, és nem kellett megélnie, hogy az emberi szellemet ilyen ragadozó, állati módon megcsúfolják. De sejtette a bekövetkezőket, haraggal, felháborodással beszélt a fasisztákról és gonoszoknak nevezte őket. A történtek azonban minden emberi képzeletet felülmúltak, mert ki hitte volna, hogy valaha vigaszt jelent majd számunkra annak a távozása és halála, akit mindig szívből tiszteltünk és szerettünk.

Lám, lám... most szüleim boldog házasságáról, a sok gyerekről és a nagy szegénységről kellene írnom, de valami siettet és úgy érzem, hogy csak azokkal a testvéreimmel szabad most foglalkoznom, akiket a német fasiszták elhurcoltak és megöltek. Ojra meg kellene írnom a Gestapótól való szabadulásomat. A felejthetetlenül tragikus élmény valóságos újjászületést jelentett számomra. Az újjászületéshez szorosan hozzátartozik az a másfél óra is, amit a pribékek kocsijában töltöttem és elmélyülten lapozgattam a sárga fedelű könyvet, a Goriot apót. Vajon mire gondoltam a keserves Idő alatt? ... Emlékeim e drámai időszakról nagyon homályosak, biztos azonban, hogy kiszabadulásomra gondoltam, a módra, hogyan kerülhetnék ki ebből a halálos egérfogóból? ... Persze az egyházi nyugtákra is gondoltam, de a vetkőztetés és a vizsgá