Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - Szabó Béla: Goriot apó, a szövetséges

lat után sok reményt nem fűztem hozzájuk. És mégis, kilátástalan helyzetem ellenére, a Goriot apó lapozgatása közben kerestem, kutattam a rést, az utat a szabaduláshoz, az élethez ...

Arra gondoltam, az eszem, kezem, lábam még ép. Még nem történt semmi végzetes, semmi helyrehozhatatlan, még minden helyre billenhet, csak meg kell találnom a megfelelő megoldást. Néha egyetlen szó is segíthet. De hol van az a szó, amely a gyilkosok szándékát megváltoztathatná? ... Egy biztos, képtelenség, hogy elpusztuljak, nem okozhatok sem anyámnak, sem húgomnak ilyen fájdalmat. Nem is tudom, hogy bírnák elviselni ezt a szerencsétlenséget... Képtlenség, anyám nagyon bízik a segítségemben. Már többször mondta nekem, hogy ebben a fasiszta káoszban és halálos zűrzavarban is meg tudtam őt védeni. És most tessék, nyakig benne vagyok a fasizmus hitleri pocsolyájában. Vigyáznom kell, egyetlen hibás mozdulat és végem van. Nem, nem szabad most hibát elkövetnem, kell, hogy anyám segítségére legyek a további megpróbáltatásokban. Hogy is bírná ki nélkülem? .. .

Aztán hirtelen eszembe jutott a nővérem és vőlegény-öcsém pusztulása. Őket még 1942 tavaszán hurcolták el. Az utóbbi az esküvő napján a menyasszonyával együtt tűnt el. Az esküvőre engem is meghívtak, de későn érkeztem, és már csak a menyasszonyi fátylat találtam a lakodalom színhelyén. Egy szék támláján akadtam rá, a tavaszi szél lebegtette, duzzasztotta. Az asztalon még ott volt a tiszta, fehér ünnepi aDrosz, rajta kalács meg főtt és sült ételmaradék hevert. A vőlegény, a menyasszony és a vendégek már nem voltak sehol. E borzalom ellenére élni tudtunk tovább és reménykedni is tudtunk valami megfoghatatlanban .. . így lesz ez velem is — gondoltam — elhurcolnak és eltűnők, mintha sohase lettem volna a világon.

Ezek a gondolatfoszlányok foglalkoztattak a Goriot apó lapozgatása közben... De az eltűnésbe nem bírtam és nem akartam belenyugodni. .. Ojra kezdődött az ismert gondolatmenet. Még nem történt semmi helyrehozhatatlan, az egész szerencsétlen ügy, ahogy itt a kocsiban ülök, egy rémkép. Képtelen vagyok helyesen megítélni a helyzetemet. Hisz még annyi a teendőm, tervem, lehetetlen, hogy mindent egyszerre, minden átmenet nélkül abbahagyjak. Kezem, lábam ép, tüdőm, szívem, vesém rendesen működik, és mégis itt ülök, ebben a nagyobbfajta egérfogóban és tehetetlenül várom, hogy döntsenek sorsomon. Egy mozdulatot sem tehetek, ha megkísérelném a menekülést, a sofőr azonnyomban agyonlőne. Pedig most csak a sofőrrel vagyok, a Gestapósok kiszálltak a kocsiból, házról házra járnak itt, a Szalmakunyhón, mindenütt elrejtett zsidókat keresnek. De hálaistennek eredménytelenül. Már ebben a házban is voltak, ahol az anyám és húgom lakik. Kijöttek onnan, anélkül, hogy valakit fölfedeztek volna. Ez a tény sokat enyhít vigasztalan sorsomon. Az anyámra gondolok újra, már rég elmúlott az ebédidő. Anyám és húgom várnak rám, nem értik késésemet. Eddig, ha meghívtak ebédre, mindig pontos szoktam lenni, most mégis kések. Lehet, hogy gondolatban már mindketten temetnek, siratnak. Nehéz szegényeknek a sorsuk... a legnehezebb azonban az én sorsom. De így is jobb, hogy én ülök itt a kocsiban halálraszántan, hogy ha anyámat vagy a húgomat elfogják, végzek magammal. Életemnek tartást, védelmet és értelmet az adott, hogy őket védtem, hogy őket szívemmel melengettem.

Tehát meg kell halnom, fel kell készülnöm rá. De hogyan készüljek, ha fogalmam sincs arról, hogy mit jelent a halál. Igaz, halottat láttam már, de ez még nem jelenti azt, hogy tudom, mi rejlik a torz, merev mozdulatlanság mögött. Fájó szívvel állapítom meg, hogy hiába van az embernek anyja, testvére, a halál küszöbén elhagyatottá válik. Teljesen magára van utalva, és nem segíthet rajta senki. A fasizmusban olyan egyedül van az ember, mintha rajta kívül csak gyilkosok ágálnának a világon. Mégcsak segítségért sem kiálthat, mert ki sietne segítségére? ... Ki kockáztatná az életét érte? ... Valószínű, hogy ő maga sem volna különb! Mégis nagyon rossz és elviselhetetlen, hogy ilyen józan fővel megbarátkozzék a halállal, megbarátkozzék azzal a kiszolgáltatottsággal, amit a Gestapósok nyújtanak majd neki halála napjáig.

Mit is jelent a halála napjáig? ... Az ember használja ezt a kifejezést, de mélyebben nem gondolkodik el rajta, nem foglalkozik vele.

És újra kezdődik minden élőiről... Még semmi helyrehozhatatlan nem történt. De történt, levetkőztettek. Ezt a szégyent soha el nem felejtem. De kit érdekel, elfelejtem-e vagy sem?... Könnyen lehet, hogy meg vannak már számlálva az óráim.