Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - Szabó Béla: Goriot apó, a szövetséges

Kisöcsém nem volt ilyen körültekintő. Azt mondom „kisöcsém”, holott magasabb volt nálam, vékonyabb is, csont és bőr, és lényéből csupa élniakarás sugárzott. Vidám, volt, mint egy gyerek, ugyanakkor gondterhelt, mint egy felnőtt és mindezt együtt ragyogó, nagy barna szemének vigasztalanul szomorú fénye fejezte ki. Szeme, mint egy tiszta tükörlap mutatta nyugtalan és rokonszenves lényét, amely az életet mély ragaszkodással magasztalta. Sohasem hallottam őt sem mérgelődni, sem sírni, és ez ma is különösen fáj...

Az utóbbi időben gyakran látom őt magam előtt. Váratlanul az utcán, a járókelők tömege közt jelenik meg, rámmosolyog szomorúan, aztán hirtelen eltűnik, elillan ... és én néha úgy érzem, mintha figyelmeztetni akarna egy ígéretfélére, amit eddig nem tartottam meg. Pedig én nem ígértem neki semmit, csak bátorítani igyekeztem őt... Azt mondtam neki 1944 őszén — amikor a német fasiszták megszállták Szlovákiát és erre valakik bosszúból kiengedték a szeredi tábor lakóit, akik szétszéledtek országszerte mindenüvé, ahol valami rést, életlehetőséget fedeztek fel —, hogy a német fasiszták nem bírják már sokáig és biztosan túléljük őket. Igen, ezt mondtam neki. Emlékszem, oly áhítattal hallgatott engem... mintha minden szavam megmásíthatatlan igazság volna.

Öcsém 1944 őszéig, a német megszállásig Szereden élt, rajta kívül egy bátyám és. két öcsém élt még ott anyámmal. Valamennyi fivérem asztalos volt, és az ő érdemük, illetve munkájuk és szaktudásuk érdeme volt, hogy anyánk velük lehetett a szeredi táborban. Amikor ezt a tábort feloszlatták, nekem minden gondolatom arra irányult, hogy anyánkat biztonságba helyezzem, ami sikerült is. A húgom ugyanis akkoriban hamis papírokkal élt Bratislavában egy szlovák családnál és az anyánk hozzájuk került.

A szlovák család segítette és rejtegette húgomat meg az anyámat, mintha közeli szegény rokonaik lettek volna. A szlovák családról írnom kellene, de nem megy ... Nehéz ma ezzel a kemény akaratú szlovák családfővel az akkori eseményekről beszélni. Valami makacs hümmögéssel, rövid igennel vagy nemmel hárítja el kérdéseimre1 a válaszadást. Mindössze egyszer sikerült vele részletesebben elbeszélgetnem. Vidám, derűs hangulatban volt éppen, amikor meglátogattam és néhány percnyi udvarias beszélgetés után rátértem a régi témámra és megkérdeztem tőle, miért vállalta a ha* lálos veszedelmet olyanokért, akik koldusszegények voltak, és kevés kilátás volt arra is, hogy tettét valaha méltón jutalmazzák.

— Ha maguk gazdagok lettek volna — válaszolta mosolyogva —■, és maga vagy Zsófi húga nagyobb összeget ajánl fel nekem, alig hiszem, hogy elfogadtam volna és vállaltam volna ezért a veszedelmet. Pedig — folytatta kis szünet után — nekem kellett a pénz, hiszen azt maga is tudja, hogy kis fizetésű dolgozó vagyok. Mégis, ezerkilencszáznegyvennégy őszén, a német fasiszták megszállása idején a maguk ügye már nem volt pénzügy, hanem... — ekkor újra szünetet tartott, mint aki megfelelő' kifejezést keres — hanem — ismételte újra — emberi ügy volt, ha úgy tetszik: emberség ügye. Kötelesség volt akkor a segítségnyújtás. Én a maga húgát és édesanyját annyira tiszteltem és szerettem kiváló munkájukért és szerény viselkedésükért, hogy képtelen lettem volna kitenni őket a lakásomból. Vállalnom kellett őket, mert emberségem ezt követelte tőlem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem, mert rettegtem a fasisztáktól. És ez a rettegés csak mélyült és fokozódott, mert akkor én már fasisztaellenes röplapok sokszorosítására és terjesztésére is ráadtam a fejemet. Ezt is titokban hajtottam végre, a feleségem nem tudott róla, mint ahogy azt sem tudta, hogy egy zsidó lányt és az anyját bújtatom a lakásban. A feleségem és két kislányom, mindkettőjüket nagyon szerette. De nekik sem az egyik, sem a másik ügyről nem volt tudomásuk. Elég volt, ha én tudtam, elég volt, ha én rettegtem.

— Mit mondjak még — folytatta —, a maga Zsófi húga nagyon szeretetre méltó lány volt. Reggeltől estig szakadatlanul dolgozott, hisz tudja, házakhoz járt varrni, tehát nagyon el volt foglalva. Ennek ellenére este, amikor fáradtan hazajött, mindig akadt annyi ideje, hogy az idősebb lánykámat tanítsa, hogyan kell babaruhát varrni. Mindez bizonyára nevetségesen hat, ha a veszélyre gondolunk, amely a nap minden órájában, percében lesben állt, akárcsak a halál... Mégis ezeknek a babaruháknak is nagy szerepe volt abban, hogy a rettegés közepette emberségesen tudtam bánni az anyjával meg a húgával. Emberségesen, ahogy mondom, ahogy apám és anyám tanított