Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - Szabó Béla: Goriot apó, a szövetséges
de tény, hogy a verssor zengő értelme szinte bevilágította egész életemet, könnyebben viseltem el a szégyent, megaláztatást és halálveszedelmet, amit a fasizmus tartogatott mindazok számára, akikhez tartoztam és akikhez úgy ragaszkodtam, akár az életemhez. Később a bizonytalanság nem hagyott nyugton és kutatni kezdtem a vers után. Így akadtam rá a Nyugat Repertóriumában. Kiderült, hogy József Attilának 1928-ban a Nyugat augusztusi számában Gyöngy című verse jelent meg. A vers második szakaszának első két sora így hangzik: Halvány bár a göröngy, ö is csámpás barna gyöngy. Világos tehát, az említett költői sort nem József Attila írta, és mégis Gyöngy című verséből maradt meg emlékezetemben. Ha nem olvasom ezt a verset, sosem jut eszembe, hogy gyöngynek lássam és érezzem a hazai rögöt. II Kisöcsém 1944 őszén, a szürke, száraz görönggyel a kezemben arra gondoltam, hogyha túlélem a fasizmust, ezt a sötét, gázkamrás világot, akkor megírom a magam és testvéreim iszonyatos küzdelmét a százfejű, irgalmatlan fasiszta szörnyeteggel. Azokról a testvéreimről, akik eltűntek a halálos hitleri szakadékban, alig tudok többet annál, hogy valaha éltek. A legkisebb öcsém alig volt 18 esztendős — és nagyon, nagyon szerette az életet. Tekintetén és szerény mosolyán — amelyen világa, élete, mint az örökmécses lángja reszketett — látni lehetett: tudja, hogy vérre megy a játék és komoly, engesztelhetetlen harc folyik. Félelméről éppen ezért nem beszélt, és sohasem panaszkodott, mintha kímélni akart volna engem, az idősebbet, aki éppen olyan tanácstalan volt, mint ő, csak valamivel elszántabb és ridegebb. Mégis ő ment a hegyekbe a partizánokhoz és csontig lesoványodva, dideregve, fázva köhögve érkezett vissza a sötét, rideg decemberi napon. Keveset beszélt a partizánokéi eltöltött időről. Annyit mégis mondott, hogy nem bírta a hideget, a fagyot, sokat köhögött, gyenge és kimerült volt. Visszajött, egyebet nem tehetett. A részletekről nem beszéltünk, nem volt értelme. Mit is mondhattam volna neki, ha a fasiszta veszedelemtől való rettegését nem enyhíthettem, mert magam is tele voltam gonddal és irtózattal, csak én, az idősebb, jobban tudtam ezt palástolni. Még megkérdeztem, van-e lakása, bólintott, hogy igen. Néhány koronát adtam neki sovány vagyonomból, utána egymást megölelve elbúcsúztunk ... Volt valami kimondhatatlanul fájdalmas ebben a rettegésben, amely egyetlen pillanatra sem hagyott el bennünket, de az ő szemében még a kérdés is ott reszketett: miért, miért?... anélkül, hogy feleletet várt volna rá ... Mégis biztos vagyok ma is abban, hogy ha valaki megkérdezte volna őt, sajnálja-e, hogy az üldözöttekhez tartozik, habozás nélkül nemet intett volna. És ez a hangtalan nem dacosan fénylett fájdalmasan szomorú, ifjú szemében. Azt mondják, hogy ez az öcsém nagyon hasonlított rám. Valóban hasonlított, akárcsak a sorsunk, s ő mégis eltűnt a hitleri szakadékban, én meg itt vagyok és még ma is élek... Ha valaki azt hinné, hogy azok az egyház adóról való nyugták véletlenül lapultak négyrétre hajtott, kopott születési bizonyítványomban, akkor téved. Nem, nem véletlenül... Éppen azért, mert a halálfélelem egyetlen percre sem hagyott el, fel tudtam készülni arra, hogy kijátsszam a halált és egérutat nyerjek. Valóban egyszerű ötlet volt ez a nyugtaügy, és mégis, hogy ma lélegzem, hogy még vagyok, ennek az előrelátó ötletnek köszönhetem.
