Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - Chňoupek, Bohuslav: E napok igazsága nyomában

tatta: Oravec boglyázta a szénát, asztagba ragta a szalmát, se éjjelt, se nappalt nem ismert, dolgozott az egész családja. A hajdani nagygazdák pedig? Aratáskor házat vakoltak, a szövetkezet kukoricásában legeltették a teheneiket. Nyilvánvaló, hogy kire kell támaszkodnunk. Főként most. Hiszen a szövetkezetei megalakítani volt a legköny- nyebb. De rendbe hozni, azzal van a legtöbb vesződség, azért kell most tömöríteni azokat, akiknek szívügye a szövetkezet, törődni kell mindegyikükkel, s ezt a nagy erőt egy cél szolgálatába állítani. Azután majd könnyebben csatlakoznak az olyanok is, akik csak szitkozódnak, de képtelenek megmozdulni, s végül azok, akiknek nincs túlságosan ínyükre a közös gazdálkodás, és a mai napig a fuvart siratják. Az erőket nem szabad szétforgácsolni. Koldusbotra jutnánk.

Gondosan utánanézett. Tulajdonképpen hol is vannak a szegény- és középparasztok, ha nincs, aki dolgozzék.

így talált rá Švidára. Švida nyolchektáros gazda, s amikor megalapították a szövetkezetei, hajlandó volt aláírni a belépési nyilatkozatot, csupán a parasztokra jellemző óvatossággal megkérdezte: — De el tudom-e tartani majd az öt gyerekemet? — Nem tudták biztosra ígérni, hogy a szövetkezet az első években valóban el tudja-e tartani a gyerekeit, s hogy megszerezzék Švida aláírását, traktorosi állást ígértek neki a városi gépállomáson. így sikerült megnyerniük.

Meško elment hozzá. Az első pillanatban megállapította, hogy Švida, bár szépen keres, nem érzi jól magát. Mégiscsak parasztember, hozzászokott szülőfaluja határához és a falusi ember életmódjához. Bár Meško egy fillérrel sem ígérhetett többet havi hatszáz korona előlegnél és az egyelőre igen bizonytalan elszámolásnál, Švida még aznap felült a szövetkezet traktorára. A szövetkezet megalakulása óta ő volt az első, aki visszajött dolgozni a szülőfalujába. Széltében-hosszában beszéltek erről.

A következő Varga volt, a Varga néni ura. Az asszony, mint tudjuk, az agitátorok látogatásakor ágyba bújt, Varga pedig csatornát ásott a városban. Az agitálások idején, amikor az asszony kijelentette, inkább meghal, mintsem hogy aláírja a jelentkezést, a volt titkár beidézte az asszonyt. — Nézze, Vargáné — mondta neki —, aláírni nem akar, a beadást viszont, azt állítja, nem bírja teljesíteni. Vagyis pusztuló gazdaságról van sző. Nos, hogy győzze a munkát, az ura itthon marad, és segít magának.

Habár abban az időben tizenhat jó gazda hagyta el a falut rendesen kiállított munkavállalási engedéllyel, hogy a gyárakban ezreket keressenek, szegény Vargának, aki a két tehénkéje, két hold földje mellett öröktől fogva robotolt az erdőgazdaságnál, az uraknál, a majorban, most is már tizedik éve csatornát épít a városban, Vargának ezerhúsz korona tartozása miatt — nem adta be az árpát, zabot, takarmánybükkönyt, krumplit, öt kiló kukoricát és hét kiló lóherét — otthon kellett maradnia.

Meško hozzá is elment. Elkeseredett és megközelíthetetlen embert talált, szemmel láthatóan úgy érezte, hogy jogtalanságot követtek el ellene, hiszen már majd egy éve majdnem ok nélkül otthon savanyodik. Nem volt beszédes kedvében. A leforrázott "kutya az esőtől is fél, jutott eszébe Meškónak, és mindent elkövetett, hogy megnyerje a bizalmát és a rokonszenvét. Mind a ketten szegény családból származtak, szót értettek. Varga holnap eljön a munkavállalási engedélyért, és munkába áll. Vargáné — mert az ő nevén van a gazdaság — a két tehén közül az egyiket átadja a szövetkezetnek, az árából levonják a tartozását, a többit kifizetik.

Egy nappal később, hogy Meško elintézte Varga állását, az apró termetű, töpörödött asszony besurrant az irodába, az asztal elé perdült, mondván, hogy a tehenet oda akarja ajándékozni a lányának, ő szegény létére miért adja be a tehenet, amikor a gazdagok gyorsan eladták a vagyonukat, mielőtt aláírták a jelentkezést, a pénzt zsákokba tömték, és semmi bajuk sem lett, miért nem dolgozhatott eddig az ura, hiszen ő már fél évvel ezelőtt belépett a szövetkezetbe, miért éppen ő károsodjon. A szegénynek sosincs igazsága, jajgatott, s amikor meg akarták neki magyarázni, miről is van sző, úgy tett, mintha nem értené, egészen úgy viselkedett, ahogyan a falusi ember viselkedik, ha nem akarja, hogy az történjék, amit mások akarnak.

Meško az asszonnyal újra türelmesen sorra vette a sok rejtélyesnek látszó ügyet; abban igazat adott az asszonynak, hogy a nagygazdák eladogatták a vagyonukat és a szövetkezetbe olyan csupaszon jöttek, mint a verébfióka. De majd rájuk is sor kerül, azt a pénzt, amivel megrövidítették a közöst, szépen ledolgozzák és visszafizetik. Meško látta Vargáné arcán, hogy ezt nem nagyon hiszi.