Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - Chňoupek, Bohuslav: E napok igazsága nyomában
A pártszervezet és a szövetkezet vezetősége felháborodottan fordult a járáshoz: — Mi talán mostohák vagyunk? Az Istenért, kit küldtetek hozzánk? Van bennetek felelősségérzet? Felelősségérzetük elegendő volt. Határtalan segitőkészségük úgyszintén. Jó szándé- kuk ugyancsak. Egyvalamiben azonban hiányt szenvedtek: idejük nem volt. A járás mind jobban fokozta az agitáció méreteit és tempóját, széles körű politikai és szervező munkát fejtett ki, elszántan arra törekedett, hogy a kitűzött célt, a szocialista falu megvalósítását elérje, így hát arra nem értek rá, hogy megálljának és. körülnézzenek. Az előadó, aki annak idején a szervezőt bemutatta, hasztalan próbált visszaemlékezni emberünk múltjára és képességeire, s lesütött szemmel, bűntudatosan mondta: — Hiszen megmondtuk, hogy az elvtárs nem szakember. Azt viszont, hogy megrekedt, és a készből él, sajnos, nem tudtuk. Dehát úgysincs kit küldeni helyette! A dolog nem egészen így volt. Az elvtárs se nem rekedt meg, se nem a készből élt. Amikor a járási nemzeti bizottság agitációs csoportokat szervezett, mindenekelőtt a gyárak és a vállalatok segítségére támaszkodott. Kezdetben az igazgatók, igazgató- helyettesek, a pártszervezetek elnökei, egész brigádkollektlvák mentek falura, egyszóval komoly, megfontolt emberek, akiknek a szava nyom a latban. De mikor a folytonos agitálás már fél évig, egy évig tartott, fenyegetett a veszély: ha nap nap után megzavarják az alkalmazottak tucatjainak munkaidejét, akiken áll vagy bukik a feladatok teljesítése, elúsznak a tervvel. S mivel a minisztériumok nem a falvakon kifejtett agitációs munkáért adományozták a Vörös Zászlót, hanem a túlteljesített tervért, az igazgatók és a pártszervezetek elnökei könnyítettek a munkájukon. Akárkit kiküldtek a falvakra, olyanokat is, akiktől szívesen megszabadultak volna a vállalatnál. Közelebb az ing, mint a mente. Miután meggyőződtek arről, hogy a járás a hajszában észre sem vette mesterkedésüket, és aligha van áttekintése róla, hányan járnak ki a falvakra, arről még kevésbé, hogy kik járnak, s ezért aztán megnyugodva folytatták ezt a módszert. Néhol annyira elterjedt ez a gyakorlat, hogy szándékosan olyanokat alkalmaztak, akik sokkal szívesebben léptek be az agitációs csoportokba, mintsem hogy hajnali ötkor keljenek a reggeli műszakra, és a norma túlteljesítéséért versenyezzenek. Míg a szakképzett munkások, mesterek és technikusok a gépek mellett álltak, újdonsült munkatársaik — akik talán csak tegnap léptek be — a szövetkezet előnyeiről szónokoltak a parasztoknak. Amelyikük ügyes volt, és jól tudott forgolódni, aki felhívta magára a figyelmet és nevet szerzett, idővel, mint ahogy az már lenni szokott, nélkülözhetetlenné vált. Amikor eljött az ideje, hogy az új szövetkezetekben fellendítsék a termelést, ember meg nem akadt, a járás azt küldte, aki kéznél volt. Egy kis jóindulattal — sok éves tapasztalataiban és szervezőkészségében bízva — végül is az ilyen agitátort is megfelelő szervezőnek tartották. — Hiszen annyi szövetkezetei alapított — hangzott az elismerés. — Ezzel is megbirkózik! Bizonyos idő elteltével ezek az összefüggések a legjobb esetben is nevetségesnek tűnnek majd föl. Főleg, ha visszagondolunk rá, hogy abban az időben minden politikai dolgozó a saját bőrén tapasztalta, hány napot és hány estét kell elfecsérelni ott, ahol a szövetkezet egyszer már felbomlott, hogy ismét bekövetkezzék a kívánt eszmei fordulat; minden második gyűlésen fölemlegették a kezdeti bátortalan lépteket, az első fölszántott barázdák nehéz korszakát, amikor tehetséges szervezőkre lett volna szükség, falun pedig nehezen találni olyanokat, akik egyaránt jártasak a politikában és a gazdaságban; a szövetkezetben ilyenek nem akadtak. Ez az eljárás azonban egészen más megvilágításba kerül, ha felidézzük, milyen kegyetlenül a sarkára léptek a járásnak, mivel a falu szocializálásában egyike volt Szlovákia legutolsó járásainak: itt már negyedik éve nem jutottak előre a szövetkezetek alapításával. Minden járás, ha csak egy arasznyival is előbbre volt, lebecsülte, szánakozva és elnézően tekintgetett feléje. A járás székhelyén ugyan új gyárkémé- nyek ontották a füstöt, de a környező falvakban az emberek tehenekkel pocsékolták az idejüket és erejüket, útjában álltak a szocializmusnak. Az egész járásnak kínos
