Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

lóban hosszabb szolgálati útra ment. Csak három nap múlva érkezik vissza. S addig? Addig Járom a környéket. Bemegyek Nagyidára, aztán Gombosra, Vanyo bátyóhoz és a nyanya sírjához.

Ojra kitekintek az ablakon. Elhagytunk már egy sereg kis állomást. Nem tudom pontosan, hol Járunk. A vonat hirtelen fékezni kezd. Jobboldalt apró fehér tábla kiált fekete betűivel: HUTNÍK! Szakály! Szakály! Mondja egy túlságosan ismerős hang. Megdermedek. Emil hangjára ismerek benne. Mintha két évtized távolából érkezne hozzám. Magamra kapom felöltőmet és minden meggondolás nélkül leugrok az induló vonat kocsilépcsőjéről. A vicinális elrobog, s én furcsán, zavarodottan álldogálok a megállót jelző fehér tábla alatt.

Ma szombat van. Szabad szombat. Senkise szállt le a máskor oly népes vasúti megállón. A pályaőr kicsit furcsáivá, végeredményben mégis közömbösen tekint rám, s végül eltűnik a kis őrház ajtaja mögött. Egyedül álldogálok itt az őszi nap alatt, hátam mögött a Vasmű kéményei és gyárcsarnokai, de engem most nem a Vasmű érdekel.

Bocsárd felé bámulok.

Atbotorkálok a Nagyida, Szepsi és Rozsnyó felé törő pályatesten és elindulok a Bo- csárdig kanyarodó sínpár mellett. Emil itt van velem, és ez a sínpár is itt van ugyan, még sincs itt. Ballagunk ketten a felszántott mezőn és ugaron át. Húszegynéhány évesek vagyunk. Nekünk süt ez a derűs őszi nap, a felhők és ködök a mi kedvünkért kerülik a hegyekkel koszorúzott lapos tájat.

Ősz van, vagy...

Igen, ősz volt akkor is. Nem betonoztunk már. A földmérő osztály beosztottjai voltunk. Kezünkben mérőműszereinkkel, a szintezővel és teodolittal ballagtunk a megtervezett, de még csak képzeletünkben létező nyomvonal mentén.

— Ránk bízták — mondta Emil.

— Ránk bízták — mondtam, mintha Emil visszhangja lettem volna. Derűs öröm és biztonság érzése áradt el rajtunk. Ballagtunk a tűnődő, roppant ég alatt a dél felé végtelenbe táguló síkon át. Emil szájához emelte mutatóujját, megnedvesítette, és a négy égtáj felé emelve, megállapította:

— Északi szél fújdogál.

Valóban csak fújdogált. Alig érezhetően végigsimított olykor arcunkon. Néha felborzolta hajunkat, aztán elpihent valahol. Ojra csak megnedvesített mutatóujjal állapíthattuk volna meg, nem halt-e el egészen. Nem, nem halt el, valóban csak elpihent, s újra feltámadt, most már erősebben, s mi megéreztük benne a távoli hegyek hűvös leheletét.

Olyan furcsa érzés fogott el. Mintha nem is kívül, de belül dideregtem volna. Ránéztem Emilre. Több emberi melegség után áhítoztam, a belső didergést hatálytalanító közvetlenség után. Emil arcán is hasonló vágyakozás nyomait fedeztem fel.

— Hogyan is kerültél ide? — kérdeztem tőle. Meg akartam biztatni, mondjon magáról valamit, de elvétettem a kérdést, mert kitérő választ adott:

— Kézsmárkról.

Eleinte azt hittem, félreértett, csak hangjának alig észrevehető árnyalata árulta el az arckifejezésének ellentmondó tartózkodást.

— Ott tanultál meg olyan jól magyarul?

— Komáromban — mondta tűnődve. — Ott születtem. Továbbhaladtunk az elképzelt nyomvonal mentén. Hiába meregettük a szemünket. Bocsárd még mindig messze volt. Csak a templom tornyát láttuk és tetején az apró kettős keresztet. A falurajongó képzelet számára megkapó látvány lett volna, és az volt számunkra is, meghatározott triangulációs pont, mely a szomszédos falu tornyával együtt megbízható tájékozódást nyújt szemünknek és műszereinknek. Útmutatásuk alapján az aktatáskánkban megbújó tervek vonalait pontosan belerajzolhatjuk a végtelen ég alá.

— Apám a hajógyárban dolgozott — mondta végül Emil. — Komárom! Ahhoz a városhoz fűződnek gyermekkorom legszebb emlékei. Igaz — hirtelen megtört a hangja —, harmincnyolcban elkényszerültünk onnan.

— Akkor a történelem ...

Azt akartam mondani Emilnek, hogy a történelem már gyermekkorában keserves tapasztalathoz juttatta, de ő hirtelen félbeszakított: