Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
— A történelem! A történelem! Nem mi csináltuk. Se te, sem én. Keserű, lappangó indulatot éreztem a hangjában. Arcán is észrevettem a felindulás nyomait, de hirtelen úrrá lett érzésein. — Apám, szegény a bádogosmesterséget tanulta ki. Egyetlen álma volt: önállósítani magát; egy aprócska műhely, ahol egészen a maga ura lehetne. Persze, sose sikerült neki. Hol a hajógyárba kényszerült, vagy valami más üzembe, olykor tehetős, jómódú bádogosmesterek műhelyébe. Negyvennégyben belesodródott a felkelésbe. Részint a körülmények folytán, részben tudatosan. Végül belépett a kommunista pártba. Becsületes, rendkívül becsületes munkásember volt, de ... Ismét eltűnődött egy pillanatra, csak aztán fejezte be gondolatát. — Szegény, ő se csinálta a történelmet, inkább a történelem formálta öt. Elmosolyodott. Furcsán, kesernyésen. — Emlékszem, gyermekkoromban gyakran emlegette Major Istvánt és Steiner Gábort. Ök az igazi magyarok, szokta mondogatni. Még a háború legsötétebb éveiben is. És negyvenöt után egyre ritkábban emlegette őket, végül egészen megfeledkezett róluk. Három évre mintha magyarul is elfelejtett volna, pedig szépen beszéli ő is a nyelvet. Komáromban rá is ragadt. Hosszú ideig a közhangulatnak megfelelően csak haraggal gondolt vissza — általában a magyarokra. Emil hirtelen felém fordult, derűsen és megvigasztalódva: — Számomra a magyarok a Hajós utcai sihederek voltak meg a hajógyári munkások, akik eljártak hozzánk, és mi is eljártunk hozzájuk. A nyelvet is tőlük tanultam meg. Ha szeretném a fellengzős beszédet, úgy is mondhatnám, hogy a néptől tanultam meg. Valóban attól tanultam. így jóformán második anyanyelvem. — Én pedig színszlovák vidéken születtem — mondtam Emilnek —, és nekem is hasonló gondolataim vannak. Engem is gyermekkorom legszebb emlékei fűznek egy kicsi szlovák faluhoz, ahol apámon, anyámon kívül senki nem beszélt magyarul. A szlovák nyelvet a magamkorabeli kis béresfiúktól tanultam meg és persze az öregektől. így hát a te anyanyelved az én második anyanyelvem. Ballagtunk ketten Bocsárd felé, azon a sík mezőn. Fölébe ágaskodtunk a tájnak, mintha a hegyek magasságából tekintettünk volna alá az egykori tengerfenékre. Mintha talpunk nem is érintette volna a barázdák széthulló rögeit. Lebegtünk. Magabiztosan és fiatalon mélységes szakadékok felett lépdeltünk el. Egészen belefeledkeztünk ebbe a nagyszerű érzésbe, és más nem létezett számunkra, sem a tegnapi nap, sem a történelem, csak ez a nagyszerű pillanat. Végül is én tértem magamhoz e különös elragadtatásból: — Már sok mindent elmondtál magadról, de még mindig nem válaszoltál arra a kérdésemre, hogyan is kerültél ide? — Igaz, ígáz — mondta Emil, és gyöngyöző verítékcseppek jelentek meg homlokán. — Már kamasszá kezdtem cseperedni, s apám egy nap kézen fogott, végigvezetett Kézsmárk utcáin, majd a város körül. Akkoriban már egészen otthon éreztük ott magunkat. Anyám ott született. Apja után, aki ugyancsak bádogos volt, egy kis házat örökölt a város peremén. Felkapaszkodtunk a közeli dombra, onnan leláttunk a városra, a mi házunkra is. Akkor körbemutatott, és azt mondta: Látod, fiam, ez a város a mi városunk, és körös-körül a fővárostól a legkeletibb pontig mindez a mi országunk, és védelemre, igazi erőre van szüksége. Úgy gondoltam, hogy beiratlak a tiszti iskolába. Már el is intéztem. Az új iskolaévet Pardubicében kezded. Szegény öreg, nagyon őszintén beszélt. Rám mosolygott, s hogy igazi biztatást adjon, hozzátette: A katonatiszti pálya, fiam, az ország védelmét jelenti. Igazi történelmi elhivatottság! Azokban a pillanatokban egészen fellelkesített. Igen, történelmi elhivatottság. De hazafelé menet sok minden eszembe jutott. Mielőtt apám végképp lemondott volna az önállósítás lehetőségéről, egy este anyámmal rólam beszélgettek a konyhában. Ott ültünk mindhárman a konyhaasztalnál, s arról volt szó, milyen pályára adnak majd. Apám egyszercsak felém fordult és azt mondta: Tanítót, jegyzőt, papot vagy katonatisztet faragok belőled. (Folytatjuk)
