Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)

Harsányan elneveti magát.

Klári haja szőke, akárcsak Ciro haja, a szeme is kék, mint Ciro szeme. Az arca kicsit szeplős, mint lánykorában. Erős, érett asszony már, de megőrizte üdeségét.

— Akkor ti összekerültetek. Együttmaradtatok? — kérdem hosszú hallgatás után, mert valóban erős meglepetés ért.

— Együttmaradtunk — nevet Ciro —, a karóhegyezéstől a házasságig, és az esküvő napjától a mai napig kitartottunk egymás mellett.

Ülünk, ott ülünk már a konyhaasztalnál, és Ciro hirtelen azt mondja:

— Főzz kávét, asszony! Főzz kávét, mert egyet már elmulasztottunk miattad.

Klári nem érti. Ciro elmagyarázza neki, hogy minél előbb fel akart hozni a lakásba,

hogy itthon érjük őt, így a kávé ott maradt a vendéglőasztalon.

Ciro! Ciro! Emlékezetemben felrémlik a sacai tábor. Ciro egy nap Kassa valamelyik külvárosából vetődött oda. Azt mondta, anyám meghalt, apám újra megházasodott, én meg ideszorultam. Hozzám osztották be segédnek. Karókat faragott, és karókat vert be a szikkadt kemény talajba. Cipelte a súlyos ernyőt, a teodolit vagy a szintezők állványát. Tizenhét éves legényke volt akkor, s egy nap közénk vetődött Klári is. Elárvult, nagyon megszeppent, megszomorodott kislány volt. Valahonnan Léva környékéről jött a nyüzsgő barakktáborba, és őt is hozzám osztották be. Könnyű piros-fehér jelzőkarókat hordott, Ciróval együtt húszméteres távolságokat mért a nyomvonalak Irányában, s mert szép volt az írása, vastag ácsceruzával ő rajzolta rá a karókra a szükséges jeleket.

Aztán? Aztán már nem tudom, mi történt velük.

— Aztán, aztán — mondja Ciro — ha el is akadt a nagy építkezés, mert munka mindig került számomra. Számára is! — ujjával Klári felé mutat. — Igaz, közben katona is voltam. De mielőtt bevonultam volna, bebiztosítottam magamnak Klárit.

Klári erős kis tenyerével hirtelen befogja Ciro száját.

— Locsogosz, mindig locsogsz, te! — és megcibálja Ciro rendetlen üstökét.

— A katonaság után mintha minden újra kezdődött volna. Volt úgy, hogy kőműves- kedtem, volt úgy, hogy ... de minek is soroljam. Megtanultam a darukezelést. Végül a hengerműben a siklódaruhoz kaptam beosztást.

— És Klári?

— Klári is gépkezelő. A maratóban. Ott, ahol cinkkel vonják be a bádogot.

Valami kellemetlen dolgok jutnak eszébe, mert ráncokba fut a homloka. Mire megszólal, már újra a régi, jókedvű Ciro.

— Laktunk eleinte mindenfelé. Itt a barakktáborban is. Aztán benn a városban is. Albérletben. A faluban is, egy parasztházhoz ragasztott kunyhóban. Kitelt belőle egy szobakonyha, de nem volt az se szoba, se konyha. Végül is itt kaptunk lakást. Nézzük meg!

— mondja hirtelen.

— Jaj, ne! — tiltakozik Klári. — Minden olyan rendetlen, takarítatlan még.

— Látott már ő olyat — csitítja Ciro.

Megnézzük mind a három szobát. Egy kisebbet, ahol a két nagyobb fiú alszik, a nappalit és a hálószobát is. Szép, szép lakás, mondom a bútorokat dicsérgetve. Ciro pedig a két nagyobb fiáról beszél.

— A legnagyobbik katona most, mint én voltam húsz évvel ezelőtt. Gyalogos. A középső géplakatosnak tanul. Most az inasiskolában van.

Visszatérünk a konyhába. Az asztalon három frissen főtt fekete illatozik már. A kávé szaga betölti az egész konyhát. Ciro elneveti magát:

—Mi is szeretjük — s táguló orrcimpával beleszagol a konyha légkörébe.

— És hogy érzitek itt magatokat? — kérdem végül másra terelve a szót.

— Egészen otthon. Életünkben először egészen otthon — mondja Ciro.

Otthon! Otthon! Otthon!

Mintha a falakba épített emberi szívek dobbantak volna meg a vakolat mögött. Otthon — otthon — otthon. Ez az én szívem dobbanása, és Emil szívének dobbanása.

Ugye, otthon vagytok itt? Ugye, otthon?! Mintha Ciro és Klári is hallaná azt a szívdobogást. Itt vagy. Itt vagy te is, Emil, ebben a jó emberi meghittségben és melegségben, mondom a falaknak, de csak magamban, egészen hangtalanul.

Egy ideig mindhárman feszülten figyelünk a falakat finoman átható neszelésre, s aztán hirtelen egymásra meredünk.