Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
Ö, jaj! Semmi. Csak a földgyaluk és motorok távoli dübörgése. Még mindig Emilre gondolok, de már csak a falak merevsége, a szögletek, méretek és arányok személytelensége juttatja eszembe. Érzem, az a személytelenség engem is megdermeszt. Már zsibbadni kezd a karom, a lábam, minden tagom. S akkor súlyos, szemrehányás keltette indulat árad el bennem: Emil! Emil! Nem tudom megbocsátani önpusztító, szörnyű oktalanságodat. Dermedtségem, testem zsibbadtsága ellen védekezve hirtelen felállók a terített asz* tál mellől. — Már menni akar? — kérdezi Klári. — Már sietsz, menni akarsz? — kérdezi Ciro. Órámra pillantok: — Már csaknem tizenegy óra. Ciro észbe kap: — Akkor valóban sietni kell, hogy le ne késsünk a buszról. Elbúcsúzom Kláritól, a kisfiútól is, és Ciro lekísér a Szepsi felé induló busz megállójáig. Szepsiben végre megkapom azt gyászkoszorút. 9 A gombosi temetőben találtam rá Vanyo bácsira. Ott álldogált, mélyen gondolataiba merülve a nyanya sírja fölött, a dísztelen, lombjukat vesztett kőrisfák alatt. Csak akkor vesz észre, mikor a koszorút elhelyezem a megroskadt fejfa tövében. Belső indulattól és szomorúságtól elhályogosodott szeme rám mered, magához ölel, s töredezett sustorgó hangját is hallom: — öcsém! Édes öcsém! Aztán már ketten állunk ott szótlanul tűnődve a sír felett. Nem tudom, nem tudhatom, Vanyo bácsi mire gondol. Nekem szegény nyanya története jut eszembe. Férjhez ment egy gombosi cselédemberhez, s aztán kettesben Nagyidán telepedtek meg. Mikor apja kiházasította, kapott egy árva tehenet, szobabútort, és a maga szőtte kelengyét. Az a cselédember, aki sztrájkokat szervezett, Gomboson és Nagyidán pártot alapított, sehogyan sem tudott megragadni a környékbeli uradalmakon. A legínsége- sebb időben kenyér nélkül maradt. Végül is kivándorolt. Elment Kanadába. Beleveszett a világvárosok rengetegébe. Nyanya itt maradt egyéves kicsi lányával, vállán a rású- lyosodó gondokkal, és várta, egyre hazavárta az ő Istvánját. Az a kicsi lány megnőtt, ő, nyanya megfáradt, elidősödött. És Ilonka? Ilonka! Az egykor karon ülő kicsiny lány lett a feleségem. Egy nap késő éjszaka tértem meg valami hosszabb utazásomról. Villany nem égett a házban. Nyanya a konyhában virrasztott, gyertyavilágnál és zokogott: — István! Istvánom! Istvánkám! Hatvanadik esztendejében járt már akkor, mégis megrohanta a magára maradt asz- aszony fájdalma. Akkor mondta el rövid, szomorú történetét. Miután idősebb Vanyo József, az édesapja meghalt, örökölt utána néhány hold földet. Akkor még gyakran levelet váltottak Istvánnal, aki azt írta neki, adja el azt a nyomorult földet vagy hagyja ott, és jöjjön ki utána. Küld neki hajójegyet, de ő maga nem kelhet át a tengeren, mert három jegyre már nem futja a pénze. Megküldte neki a vonatok és a hajók menetrendjét is. Eladta volna szívesen azt a darabka földet, vagy odahagyta volna a testvéreinek, de ő maga nem mert nekivágni a világnak. Ismerősei és rokonai óvták őt, a föld az élet egyetlen biztosítéka, az egyetlen biztonság. Ne adja el. És odahagyni? Odahagyni? Öt magát a távolság és az ismeretlen világ rettentette el. Hátha nem is talál rá, Istvánra. Halogatta, addig halogatta az utazást, míg egy nap kitört a háború. És mire véget ért, ő idős asszony volt már, és István is idős, magára maradt férfiember a tengerek túlsó partján. Nyanya egyre virrasztott a gyertyavilágnál, és mondta, mondta szomorú történetét. Olykor sóhajtott, felsírt: — István! Istvánoml Istvánkám!
