Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)

tábla. Ez az! Az a kis kávéház, Emillel egyszer itt adtunk találkát egymásnak. Furcsán, valahogy idegenül állok itt a kávéház ajtaja előtt.

Bemenjek? Ne menjek?

Hűvös északi szél fuvallata éri hátamat. Átfújja vékony felöltőmet. Benyitok az üvegezett, elfüggönyözött ajtón, mintha ma is itt adtunk volna találkát egymásnak Emillel.

A bárpultnál csinos asszonyka álldogál. Kérdőn rám tekint.

— Egy csésze feketét — mondom.

Sehol senki. Letelepedek a sarokasztalhoz. Aztán újra felállók és felöltőmet gyámoltalanul a fogasra akasztom. S akkor, akkor ráismerek. Nem Emil! Nem Emil! Egészen másvalaki. Ott üldögél a túlsó oldalon az asztalnál. Vállas, erőteljes, tömzsi alakja, arcvonásai mindmáig megmaradtak emlékezetemben. Álla sörtésebb lett ugyan, cserzettebb az arca is, de a szeme kék, és most is vattázott, varrottas kék mellény feszül rajta. Nézem, nézem, ő is rám bámul, furcsállva, hitetlenkedve, s végül felém indul.

Ciro! Ciro! — kiáltom.

Megszorítja, megrázogatja a kezemet. Átölel és azt mondja:

— Hát hogy kerülsz... hogy kerül ide?

Zavarban van, sokkal fiatalabb nálam, és valamikor a segédem volt.

— Semmi — mondom —, nyugodtan tegezz, hisz régen ismerjük egymást.

— Hát, hogy kerülsz ide?

— Átutazóban vagyok. Szepsibe és Gombosra kell eljutnom.

— Még ma?

— Még ma.

Az asszonyka asztalomra teszi a csésze kávét és egy pohár ásványvizet.

— Akkor nem maradunk itt. Fölmegyünk hozzám.

— Itt laksz, Ciro? Itt élsz Sacán?

— Sacán.

A kávé és a víz érintetlenül ott marad az asztalon. Kifizettem, persze hogy kifizettem. Az asszonyka csodálkozva és értetlenül utánunk bámul.

Ciro egy fél lépéssel elől járva vezet az emeletes házak árnyékában. Léptünk elkopog az olajosan fénylő ablakok alatt, a jól ismert gyalogjárókon. Megállunk végül egy kapu előtt. Nagyon ismerős kapu előtt.

— Itt lakom — mondja Ciro —, ebben a házban.

Ez az a ház, mondom magamban és furcsa zavar vesz erőt rajtam. Ha felmegyek a lépcsőn, az első emeletre, ott találom a hencfalvi szabómester ajtaját. A szabómester — most már darukezelő — úgy érzi itt magát, mintha száműzetésben élne. Ebben a házban, amelybe én is beleépítettem magamat, életem egy darabját. Az északi szél hirtelen megerősödik és végigsöpör a betonozott úton, a gyalogjárókon, s újra meg- didergek, mint ott a kis kávéház ajtaja előtt.

Ciro semmit se vesz észre rajtam. Már betért a kapun, és megindul fölfelé a lépcsőn. Föl az első emeletre. A korlátba kapaszkodom, és merevedő lábamat erőszakolva követem őt. Nem állok meg az egykori szabómester ajtaja előtt. Még egy lépcsőforduló következik. Aztán még egy. Fönt vagyunk már a második emeleten. Ciro fehérre, fényesre mázolt ajtóra mutat.

— Itthon vagyunk.

Ciro megnyomja a csengő gombját. Még egyszer. És még egyszer. Akkor kitárul előttünk az előszoba ajtaja. Egy kis gyerek, egészen csöpp kis gyerek nyitotta ki. Mégis erős, megtermett gyerek. Egészen olyan, mint Ciro, csak nem olyan vállas. Arcbőre finom, piros és fehér.

— A fiam. A kis Ciro — mondja a nagy Ciro és ölébe kapja a kisfiút. így vonulunk be a konyhába, és akkor felénk fordul és ránk mered Klári szeme.

— Klári! Klári! — mondom. És még egyszer: — Klári! — mert őt is ismerem és igazi meglepetés számomra ez a találkozás.

— Isten hozta! Isten hozta! — és ő is megszorongatja a kezemet, szelíden és szemérmesen, s végül Ciróhoz fordul.

— Hol akadtatok össze?

— Hol akadhat össze két férfiember? A kocsmaasztalnál vagy a kávéházban. Pontosan ottl