Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
Fáradt szemrehányást fedezek fel sustorgő, rekedt hangomban. A szemem újra csak rámered a teleírt, szomorú papirosra. Most olyan, mint egy behavazott erdei tisztás, teleszórva menekülő erdei vadak friss lábnyomaival. — A halál ugyan szükségszerű, de így meghalni szégyen — mondom ismét a homálynak. — Én nem tudok így megfutamodni. Én itt maradok, s a mindenségnek kell torkon ragadnia, rám taposnia, hogy a sírba tiporjon. — Igen, Emil, a halál szükségszerű — mondom hosszabb tűnődés után, nem Emilnek, hanem a szoba sarkaiban meghúzódó homálynak —, de addig? Itt maradok! Itt maradok ezen a földön! Nem bírom már elviselni a szikrázó fehér papirosról visszaverődő fényt. A papiros még most is behavazott erdei tisztásra emlékeztet. És rajta azok a fekete sorok! A menekülő vad nyomainak látványát sem bírom elviselni. Benyomom hirtelen az asztali lámpa kis kapcsolóját, és ott maradok a sötétségben. Egyedül, teljesen egyedül. 8 Kimegyek Szepsibe. Ott rendeltem meg a gyászkoszorút a nyanya sírjára. De nem a pályaudvar felé fordulok, hanem a Hősök tere felé, a gyorsjáratú megállójához indulok, mely Sacára indul. Sacára — mert még egyszer találkozni akarok Emillel. Felszállók, s robognak velem a gyorsjáratú kerekei. Már kint vagyunk a város mögött, s akkor kibámulok a kocsi ablakán. Nem Kassa és Nagyida között, de Kassa és Saca között. A megfáradt nap furcsán színészkedik. Ügy tesz, mintha még mindig nyár közepe volna, de az alatta terpeszkedő táj nem hisz neki. Igyekezetét megcsúfolja az őszi szántás, a hervadt, lehulló lomb, a fák csupasz ágboga, a haldokló fű. A Vasmű kéményei, gépcsarnokai, kohók és kokszolótornyok emelkednek a táj fölé: mértani alakzatokba öntött valószínűtlen panoráma. Az észak-déli irányban futó szürke betonkerítés szinte kihasítja a tájból. A betonkerítésben valami kaput Iátok, sorompóval elzárható széles nyílást, fölötte vastraverzekre erősített fémbetűket. Fémbetűk a fémes ég alatt. A villamosvasút sínpárja fémbilincsek gyanánt tapad az olajos, szürke kővel ágyazott talajba. A kémények tetején villámhárítók, fekete fém- rudak, ágaskodó fekete dárdák. Nevetségesen törpe fabarakkok nyáját pillantom meg a kémények, gyárcsarnokok, kokszolótornyok és esővezetékek árnyékában; nyüzsgő emberek sokaságát az árkok mélyén, a földhányások alatt; betonozókat, ácsokat, kocsivezetőket, darukezelőket. Örökös itt a géprobaj és a motorok dörgése. Súlyosan gördülő teherkocsikat látok, emelődarukat és földgyalukat, pattogó, dübörgő kompresz- szorokat. Emil! Emil — kiáltom hangtalanul ezt az emlékezetembe vésődött, szomorú nevet, mintha némaságommal akarnám túlkiáltani a dübörgést és a lármát. Senki nem válaszol, csak a kocsi fékcsikorgása sír föl alattam. A gyárépületek merev sokasága rám bámul és minden csupa beton, csupa vas és csupa üveg. Ez ő, mondom ismét hangtalanul, s Emil valóban itt van valahol a pontosan egymásnak feszülő méterekben, a falak szögleteiben, az egymásnak futó utak és kanyargó sínpárok irányában. Itt van valahol — névtelenül és személytelenül, s épp azért nincs sehol. Nincs már neve se, hangja se. Elnémult a szívverése is. Csak a dübörgést hallom, a gyárkomplexum eleven lüktetését. Valahol egy csőnyíláson forró gőz felhői sisteregnek. A kohókban eleven tűz lobog. És füst, füst száll a megszomorodott égbolt felé. Saca! Saca! Még egyszer felsír a fék, még egy lökés előre-hátra, s megállunk. A többiekkel együtt leszállók a szürke betonba ágyazott peronra. Kezemben megkopott aktatáskával, kissé megviselt szürke felöltőben elindulok valamerre. Persze, persze — a munkástelep felé. Mégse tudom pontosan, hová. Lépéseim itt kopognak az ismerős szürke gyalogjárón. Megyek, megyek, s még mindig nem tudom, hová? Egyszer csak megállított egy hűvösen fénylő, elfüggönyözött ablak
