Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
Fél éven át viaskodtam magammal. Reméltem, hogy mindez elmúlik, átviharzik rajtam, s ha magányosan is, mégis tovább élek majd józan kötelességeimnek és a munkának. A munka is értelmét vesztette számomra. Meggyűlöltem a munkát, melynek ők adtak értelmet. Ez valóban őrülethez hasonlít. De mindez már akkor is bennem lappangott, mikor a tiszti iskolában elkövettem azt a kiszámított, előre eltervezett fegyelemsértést. Es bennem lappangott a sacai táborban is. Nagyidán is a színielőadás alatt, csak szelí- debb formában. Emlékszel, egyszer azt írtam neked, hogy a feleségem nagyon emlékeztet valakire. A fénykép, azt hiszem, rávezetett, kire. Anikóra! Anikóra! Akiről számtalanszor azt mondtam, érintetlen, tiszta álom maradt. Nem volt találó megfogalmazás. Az álom bennem élt már, mielőtt Anikót megpillantottam volna. Talán másfél órán át néztem öt a színpadon, ez kevés ahhoz, hogy a magamfajta fiatalemberben vonzalmat ébresz- szen. A barakktábor, a sötét nézőtér mélye, a bárdolatlan környezet — ezzel szemben a kivilágított színpad és az a tisztességes szép leányarc fölébresztették bennem a meghatározatlan esemény utáni sóvárgást. Es te, te még megerősítetted. Saca felé gyalogolva a patakparton váratlanul azt kérdezted, hogy tetszett Anikó? — Szép volt. Csodálatos! — mondtam akkor elragadtatva. — Szép volt. Valóban szép volt az a csalóka vágyakozás, mely bennem élt, s mely attól a pillanattól kezdve összefonódott a színpad keltette illúzióval. Ez a visszaemlékezés befolyásolta végül párválasztásomat. Végeredményben szerencsétlenségemet is. Félek már, félek magamtól! Nemrég az utcán ráordítottam egy férfira, aki B. mérnököt juttatta eszembe. Megütöttem egy kamaszt, aki vélt fiamra hasonlított. Es holnap? Holnap talán rátámadok egy ártatlan, ismeretlen asszonyra, aki Anikót vagy Hanát juttatja eszembe. Haraggal gondolok vissza Anikóra is, az egykori barakktáborra és a színpadra. Meggyűlöltem a művészetet és téged is, mert neked is közöd van a művészethez, s elérhetetlen illúziókat villantsz föl az emberek káprázó szeme előtt. Az indulatok egyre inkább feszülnek bennem, lobognak, dübörögnek, már egész bensőmet robbanással fenyegetik. Most már én is ott tartok, mint Hana azon a szerencsétlen, rettenetes napon, mikor gyalázatos szitkokat szórva rohangált és üvöltözött a város utcáin. Félek, jön, bekövetkezik valami kiszámíthatatlan ok, és elszabadul, kitör belőlem az őserdő. Elpusztítom, mielőtt valóban kitörne belőlem, addig míg úgy-ahogy virraszt bennem a józan ész. Mindenre pontot teszek, te pedig élj boldogul. Egyébként temetésem felől is rendelkeztem. Hátrahagytam valami pénzt, hogy szállítsanak el Kézsmárkra, s ott temessenek el, ahol anyai ágon él még néhány rokonom. Látod, még én is ragaszkodom egy illúzióhoz. Néha rendbe teszik a síromat, mert úgy illik... Nem kívánom, hogy eljöjj a temetésemre, azt a sírt se keresd fel soha. Életünkben közünk volt egymáshoz, de azon túl? Ami megmarad belőlem, hogy eltemessék, már nem érdemel valami különös tiszteletet. Ha mégis eszedbe jutok néha, járd végig a város munkásnegyedét. Sok házat építettem fel ott. Máskor utazz el Kassa és Nagyida között, s tekints ki olykor a vonat ablakán. A Vasművet is éveken át építettem. Sokfelé ott maradt a kezem nyoma. Ezt hagyom magam után. Tulajdonképpen magamat. Igaz, eltárgyiasodva, kőbe, falakba dermedve, de néha még most is úgy érzem, valamiképpen továbbfolytatom majd életemet, legalább azt a részét, mely számomra is értéket jelentett, és amit te is megbecsültél. így hát el se búcsúzom tőled, mert valamiképp mégiscsak veled maradok. Végére érek a kéziratnak. Nincs tovább, mondom magamban. Befejeződött. S valóban befejeződött ez a szomorú, utolsó vallomás Is, egy kételyek és kétségek örvényébe sodródott élet is. Rámeredek Ismét a kusza sorokra. Nem érzem már Emil jelenlétét, mégis mintha itt volna valahol az asztali lámpa fénykorén túl sűrűsödő homályban, s azt mondom neki: — Nem én ítéltelek el, te magad mondtad ki magad felett azt a túlzó, szörnyű ítéletet.
