Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
Tudom, mit gondolsz magadban. Ez a nihilizmus legszélső határa. Te felelősséget érzel, mert hiszel az emberben. Az elmúlás törvényén innen létföltételeit és magatartását is megváltoztathatóknak tartod. Akármilyen bonyolult is gondolkodásod, végeredményben nagyon egyszerű: otthonoddá, s élő eleven emberek otthonává akarod változtatni ezt a szomorú földet. Bár sikerülne! Bár sikerülne! En már nem hiszek ebben a lehetőségben, mert az emberben sem hiszek. Magamban sem. Felébredt bennem is az őserdő. Meg kell fékeznem, el kell pusztítanom. Talán megérted elhatározásomat, és nem ítélsz el. Itt megszakadt az írás. Ekkor mintha azt súgná valaki, bontsd fel azt a kék borítékot. Bontsd fel! Az első pillanatban mintha Emil hangjára ismernék, de nem Emil hangja az, csak az én belső Indítékom. Hirtelen felbontom, asztalomra hull az ujjammal kitapintott fénykép. Rámered a szemem és meglepetésemben felkiáltok: — Anna! Anikó! Hirtelen húsz évet fiatalodom. A nagyidai barakktábor mélyéről, az elsötétített nézőtérről bámulok föl a kivilágított színpadra. Anikó! Anikó! — mondom hangtalanul. Megfordítom a képet. A hátlapján csehül fogalmazott rövid ajánlás: Emlékül Emilnek. Hana. A dátum nagyon régi. Akkor még diáklány lehetett. Újra megfordítom a képet és elnézem azt a csaknem ismerős, mégis idegen arcot. Nem Anikó, hanem Hana. Hana! Fogom a borítékot, kiveszem azt a négyrét hajtott fehér ívet. A hátlapja tele van írva. Emil írására ismerek benne. De a túlsó oldalon Is sorokat látok. Igen: ez az ő levele. Emilnek címzett levél. Mindössze ez áll rajta: B.-vel együtt elhagytuk az országot. A fiút is magunkkal vittük, fi. az apja. Elhagytalak, mert végre becsületesen akarok élni. A levél alatt ott az aláírás: Hana. Érzem, rettenetes indulat fog el. Szeretném összetépni a levelet, megtaposni azt a fényképet, a falhoz vágni az asztalon szerénykedő kis virágvázát, bezúzni a ruhaszekrény ajtaját, de egyiket se teszem, csak összeszorítom a fogamat, körmeim belevájnak a tenyerembe, s ülök, ülök mozdulatlanul, míg ez a rettenetes indulat elvihar- zik bennem, s aztán felcsuklik a hangom: — Emil... Emil... Még néhány percig mozdulatlanul ülök a széken, aztán érzem, most már képes vagyok újra kezembe venni a levelet. Belekezdek az olvasásba, persze a túlsó oldalon. Emil kézírását silabizálom. Nagyon kuszáit, nagyon zavaros, szinte olvashatatlan sorok. Hát nem volt elég az a rettenetes pálfordulás? — kiáltják barátom sorai. — Még ezt is megtette velem. En, aki annyira hittem az emberi őszinteségben, akárcsak te, ezt kellett megélnem. Tízegynéhány évig képmutatóskodott, s végül — végül ez a rettenetes őszinteség. Bár sose jutott volna el hozzá! A fiú, az a fiú lett életem célja, magyarázta, saját magam folytatásának tartottam, akibe beleplántálhatom minden szerzett jó tulajdonságomat. Világéletemben gyalázatosnak tartottam a képmutatást, de most már az őszinteséget is gyalázatosnak tartom. Ennél irgalmasabb, kíméletesebb a közönséges hazugság és képmutatás is. Mindent felrobbantott bennem. A nyugalmamat, derűs, kiegyensúlyozott lelkiállapotomat, a hozzájuk fűződő viszonyomat, a munkám értelmét, mindent felrobbantott. Ez a felismerés őrült gondolatokat sugall. Tegnap az jutott eszembe, hogy felgyújtom a lakást, mely állítólag otthonom volt. Valami félrebillent bennem, mert a gondolatot annak a veszélynek a tudata se riasztotta el agyamból, hogy minden lakás, az egész ház tüzet foghat. Nem tettem meg, mert még ellenőrzőm magamat. De holnap? Holnap? Sötét pillanataimban kedvem volna lerombolni mindent, amit valaha építettem. Éjszaka félig éber állapotaimban csupa romot látok. Csupa romot. Magam is rom vagyok már.
