Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)
erényt. De azon túl? Miféle erők szabják meg az emberek magatartását? És egyáltalán felelősséget vállalhatunk-e érte? Mihály nem hajlandó vállalni semmilyen felelősséget, s azt hiszem, a maga módján igaza is van. Igen, ismerem Mihályt, és nem felületes ismeretség számomra. Olykor érthetetlenül viselkedik, de cselekedeteinek megvan a maga belső logikája. Ha neked azt állította, hogy próbálkozásainak nem volt semmi sikere, akkor csak azért tette, mert nem akart betekintést nyújtani belső vívódásaiba. Ír, mindmáig ír. Levertsége is inkább csak látszat, hihetetlen erő és akarat gyámoltalan leplezése. Nem igaz, hogy hibákat követett el. Valójában ő mondott le a műhelyvezetésről. Ö, aki a legválságosabb helyzetekben is gerincesen viselkedett, hirtelen otthagyja végeredményben előnyös beosztását és megelégszik a szerelőmunkás szerszámaival. Első pillantásra ez is érthetetlen, de én, azt hiszem, beleláttam. Megélte augusztus huszonegyedikét, s az utca szélsőséges magatartása megdöbbentette. Egy beszélgetésünk alkalmával látszólag cinikusan azt monta erről, a végletek csak drámába vagy a színpadra valók, az életben elviselhetetlenek. Egykori beosztását tehernek érezte. Igen. Mihálynak sok az ismerőse, s azt hiszem, nem akar senkinek lekötelezettje lenni, főleg nem olyasvalakinek, akit túlságosan ismer, és méltatlannak tart arra, hogy lekötelezettje legyen. Utazásaid során sok mindent megismertél valóságunkból, de azt hiszem, mindmáig rossz emberismerő vagy. Mihályban a rossz költő hagyományos típusát festetted meg nekem, ugyanakkor megfeledkeztél arról, hogy ez a proletár tényleg műveltségre törő, szakképzett ember. Egyébként — augusztus huszonegyedikét én is itt éltem meg, Kassán. Aznap kétségbeesve jártam a várost. Hanát kerestem. Oktalanul elkeveredett a tömegben, sehol se találtam, de kényszerűen ennél többet láttam abból, ami történt. Ö, Kassa! Szörnyű tumultus, lárma vett körül. A város kellős közepén hosszú hajú sihederek tömege, de köztük sok felnőtt is, hirtelen rátámadt egy számomra ismeretlen nőre. Letépték róla a ruhát. Kiverték egy festékes bolt kirakatát, és a zsákmányolt ecsettel, festékkel vörösre mázolták meztelen testét. A számodra is, számomra is oly becses szín pillanatról pillanatra visszaváltozott a szégyen és gyalázat színére. A tömeg ütlegelni kezdte a megszégyenített asszonyt, végighajszolta az utcán, s durva röhejjel, gyalázatos szitkokkal kísérte. Közelembe ért ez a szörnyű fölfordulás, s akkor... akkor megpillantottam Hanát. Ott loholt az asszonyt üldöző csoporttal együtt és a leggyalázatosabb szitkokat szórta rá. Megragadtam a karját. Hana! Hana! — ordítottam kétségbeesetten. Rám sziszegett, eressz, eressz, te senki! Te pipogya fráter! Kiszakította karját a kezemből, és még gyalázatosabb szitkokat szórva továbbloholt az üldöző tömeggel. Közelében hirtelen felismertem B. mérnököt is. Megbénultam. Megdermedtem. Nem emlékszem már, meddig álltam ott kitéve a tömeg lökdösésének. Végül mégiscsak elindultam a mellékutcákon át, és hazavergődtem. Órák hosszat ültem az elhagyott, üres lakásban a leeresztett redőny mögött. Egy ideig hazug reménnyel áltattam magamat, hogy nem Hana volt az, csak egy hozzá hasonló idegen nő, s a tömegben összetévesztettem őket. Nem, nem tévedtem. Sima is felismerte őt. B. mérnököt is. Szerencsére Jóskában van annyi tapintat, hogy csak egyetlen egyszer említette a dolgot: mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Hana nem kerül elő, ezt hozta fel magyarázatképpen. B. mérnök kartársam volt. Mindenki tréfacsináló agglegénynek ismerte. Én sem tudtam róla többet. Legfeljebb annyit, hogy kiváló szakember. Ki érti ezt? Nem értem, sehogy sem értem a dolgot, nincs rá magyarázat. Hana, aki agyonfáradt bányász leánya volt. Párttag! Értetlenül állok szemben ezzel. Az ember magában hordja az őserdőt, s hirtelen el- iurjánzik benne. Lélekben, civilizált körülményei ellenére, visszavedlik primitív természeti lénnyé, s ellene fordul mindannak, amit létrehozott. Nincs erre semmilyen magyarázat. És nincs más, csak a bennünk lakozó őserdő és a dzsungelt megfélemlítő racionális erőszak. Ezek az én tapasztalataim. Tények. Magyarázhatók így is, úgy is, de semmilyen magyarázat nem változtat az emberen. Így hát nem tudom vállalni a felelősséget mások vétkeiért. Hana vétkeiért sem. Önmagamért sem. Mert bennem is ott lapul az a dzsungel, s érzem, lassan elburjánzik.
