Irodalmi Szemle, 1976
1976/2 - HAGYOMÁNY - Révész Bertalan: A romantikus nemzeti epika úttörője
nemességbírálatának, melynek a küzdés, a cselekvő hősiesség, az áldozatkész haza- szeretet többé nem sajátja. A hősköltemény mindkét epizódja — a Türtül elbeszélte honfoglaláskori reminiszcenciák, s az ütközetet megelőző áldozat-bemutatás — mind az előadás mozgalmassága, változatossága, mind az esztétikai, költői-nyelvi kivitel tekintetében a mű sikerültebb részletei közé tartozik. Tehertételei az eposznak a gyakori s viszonylag terjedelmesre szabott orációk. Mindegyik énekre jut egy-egy hosszabb szónoklat, s mert valamennyi Lehel szájába adva hangzik el, bizonyos monotóniát idéznek elő. Ugyanakkor azonban kétségtelen, hogy a szónoklatoknak megvan az eposzi alapkoncepcióból eredő funkciójuk; éspedig: a kalandozások korának támadó hadjáratát a költő elsősorban általuk váltja át honvédő háborúvá. Hogy e ténybeli változtatásra pedig a mondanivaló érdekében valóban szükség volt (ha már egyszer nem a legszerencsésebb témát választotta), egy pillanatig sem lehetett vitás. Czuczor Augsburgi ütközetének patriota eszmeisége „mélyen a ferenci absolutizmus törvénytelenségei ellen lázadó korhangulatban gyökerezett, azt fejezte ki és azt nevelte. Az eposznak — állapítja meg Tóth Dezső — ez a rendi, de nemzeti érdekeket is kifejező, elszánt függetlenségi akarata nagy eszmei értéke .. ,2 „A felidézett ősi dicsőséget Czuczor nem állítja szembe a jelen elmaradottságával, a hősköltemény nacionalizmusa ... mentes minden válságélménytől. Azoknak a rétegeknek a gondolkodását tükrözi, melyek a ’győz a magyar’-nak tapsoltak, mert nem ’tehetetlen unokák’-nak, hanem ama régiekkel egyenrangú hősöknek képzelték magukat.”3 A megállapítás találó, és hozzá kell tennünk: az a költői örökség, mellyel költőnk fellépésekor szembe találja magát, meglehetősen borúlátó és távlattalan. A nemesség minden valamirevaló költője évtizedek óta a nemzeti lét és nemlét kérdésével, a nemzethalál egyre fokozódó aggodalmával vívódik. Czuczornál, sem most, sem később, ennek, a nemesi költőkre olyannyira jellemző attitűdnek nyomát sem találjuk. Egyéni alapállását azonban nem „zavartalan rendi tudata”, „primitív optimizmusa” motiválja — mint a legújabb irodalomtörténeti szintézisben4 olvashatjuk —, hanem népi származása s fokozatosan bontakozó plebejus öntudata. Műve tanúsítja, hogy a nemzet fogalmát (már ekkor) sokkal tágasabban értelmezi, mint számos pályatársa. Végső soron innen ered optimizmusa: a „nem jó bántani a magyart” figyelmeztetése csakúgy, mint a katonai dicsőség és legyőzhetetlenség hirdetése. — Az eposz tehát a maga németellenes, szabadságszerető beállítottságával a 20-as évek Magyarországának szólt, annak a kornak, amelyben immár sürgető feladattá érett a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás ügye. Az Augsburgi ütközet, a kor igényétől sugallva s a költői célkitűzéssel összhangban, a dicső múlt lelkesítő-felemelő eseményeit eleveníti meg a „feledékeny” és „tehetetlen kor” késő unokái számára. Ebből adódik a hősköltemény alapvető eszmei mondanivalója: a hazához, a vérrel szerzett földhöz való hűség parancsa, a vitézi erények mindenek fölé helyezése, s a nemzetébresztés és tettre serkentés szándéka. Az eposz, mint az eddig mondottakból következik, irányzatos, prop'agandisztikus mű. Ezért a költő minden alkotói eszközt az elérendő célnak rendel alá. Az Augsburgi ütközet, éppen hazafias-mozgósító eszmeiségénél fogva, nemcsak hogy szervesen illeszkedik a reformkor, a magyar romantika fejlődési folyamatába, hanem a romantikus nemzeti epikának úttörő vállalkozása. Az eposz költői nyelve és romantikája Valamennyi Czuczorról szóló tanulmány vagy életrajzi összefoglaló, Toldytól Zoltvá- nyig és Sebestyén Gyuláig6 egybehangzóan elismeri, hogy az Augsburgi ütközet legfőbb eredménye az erőteljes költői nyelvben és verselésben rejlik. Toldy szerint Czuczor2 T. D. Két „Vörösmarty-epigon”. ItK 1960/6. 634—35. 1. 3 T. D.: Czuczor Gergely. — A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig. (Kézikönyv). Bp. 481. 1. * 1. m. 447., 481. 1. 5 S. Gy.: A magyar honfoglalás mondái. 2. köt. Bp. 1905. 360—64. 1.
