Irodalmi Szemle, 1976
1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
— Miért? — A kohók körül erős elektromos tér keletkezik. Az óraszerkezet acél alkatrészei mágnesessé válnak. Kár! Késni fog. Valóban késett: huszonöt percet. Einstein óraparadoxonja jutott eszembe. Forgatom a megsárgult, régi papírlapokat. Ma már magam is furcsának találom. A keltezés napja Is hiányzik róla. Ez az én hanyagságom.Félre akarom tenni, s akkor az utolsó oldalon megpillantom Emil kézírását. Hirtelenében odavetett jegyzetek. És alul, látom, nem hiányzik a keltezés napja sem. Még egyszer odapillantok; valóban ez áll a jegyzetek alatt: 1969. október 1 A nehezen megfejthető, kuszáit sorok végre beszélni kezdenek: Annak ideién megőriztem ezt az írásodat, mert egészen megfiatalított. Találkozásunk idejét juttatta eszembe, és új lendületet adott. Emil! Emil! Szólítgatom a holt betűket és a megsárgult papírlapokat. Nincs itt, mégis itt van velem, ebben a szűk szállodai szobában, és újra szól hozzám: Ojra elolvastam. Épp ezért küldöm vissza, mert ma is értékesnek tartom. Te valóban magadat folytatod, még ebben az írásban is vagy naplórészletben, ahogy te nevezed. Nem a te hibád, hogy már nem tudok új lendületet és felfrissülést meríteni belőle. Már nem vagyok az, aki voltam. Igen: a célszerű és értelmes emberi munka! Én is hiszek benne, de az embernek vannak másféle kapcsolatai is. Én pedig nagyon magamra maradtam. Minden kapcsolatomat elveszítettem. Azt hiszem, nem az én hibámból. Igen, sok csalódás ért, ahogy téged is. Egyébként nagyon tapintatos vagy. Egy szó- val sem említed a kohóművet, mely csalódásaid egyike volt. Most, hogy újra olvastam soraidat, úgy érzem, nem is vagy egészen őszinte, még magadhoz sem. Beszéltem közös ismerősünkkel, H. Lacival, épp a kohóműről. Nagyon kemény ember lett belőle. Azt mondta: igen, a kohómű. Mi tagadás, gyengék voltunk akkoriban, és ezt használták ki ellenünk. Hát igen, kihasználták. S még ha csak ezt használták volna ki, és ha valóban csak a társadalmi természetükből kifolyóan ellenséges erők. De közvetlen környezetünk, a látszólag hozzánk közelállók is velük mentek. Nagyszerű kort értem meg, de ugyan akkor a leghitetlenebb képmutatás korát is. Ki bírja ezt elviselni? Emil őszinte üdvözlettel zárta a kusza sorokat. A név is ott volt a sorok alatt. Olyan benyomást keltettek bennem, mint egy szokásos levél piszkozata, de éreztem, nem a szokásos levél. Balsejtelmem kezdett gyötörni. Miért küldte vissza épp ezt a két-három írást? Hiszen az évek folyamán egy egész halomra való gyűlt össze nála. Megértettem. Azon a napon, október elsején elhatározta magát — talán jóval előtte —, és nekilátott iratai rendezésének. Ezeket valamikor barátságunk kedvéért megőrizte, és végül hátlapjukra írta utolsó velem kapcsolatos gondolatait. (Az írás befejező részét következő számunkban közöljük.)
