Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - FIGYELŐ - Bozsaky Katalin: Monográfia a Bodrogközről

Monográfia a Bodrogközről

Balassa Iván: Lápok, falvak, emberek (Gondolat — Budapest, 1975]

A magyar népi tájegységek monografikus feldolgozása nem mondható nagymúltúnak. Sőt, nem túlzás azt állítani, hogy alig vannak hagyományai. Alapvető jelentőségű e téren Viski Károly összefoglalása a Magyarság Néprajzában (1934), mely ösztönzője lett a későbbi munkálatoknak is.

Viski művének megjelenése után jó pár év telt el, míg újabb, gyümölcsözőbb kezdeményezések indultak. Az 1950-es évek végén más irányú részletes vizsgálatok megindulásával egyidejűleg indult egy tájegységeket bemutató sorozat Is, melynek kötetei kisebb-nagyobb intervallumokban folyamatosan jelennek meg a Gondolat Kiadó jóvoltából. (Legutóbb 1974-ben látott napvilágot Erdész Sándor Nyírség című műve.)

Balassa Iván közelmúltban megjelent könyve nem tartozik az említett sorozat kötetei közé, de ezzel együtt is a magyar tájegységek monografikus kutatásának folytonosságát szolgálja. A mű nemcsak külsejében különbözik „elődeitől”, hanem határozottan más a feldolgozás módszere is.

Az említett sorozat szerzői munkájukban hagyományosnak mondható gyűjtési-, szerkesztési- és feldolgozási módszert alkalmaznak.

Balassa csak nagyon lazán követi ezt a vonalat (ha egyáltalán követi?), ez azonban semmit nem von le munkája néprajzi értékéből.

Mielőtt azonban részletesen elemeznénk a „Lápok, falvak, emberek” szerzőjének, s magának a műnek érdemeit, óhatatlanul idekívánkozik, hogy néhány szót szóljunk a Bodrogközről.

A tájegység elnevezése a középkorban még Bodrog—Tisza köze, vagy Tisza— Bodrog köze változatokban élt, sőt még a későbbiekben is előfordulnak ezek a megnevezések; valószínűleg a további fejlődés eredményeként rövidültek Bodrogközre.

E történelmileg kialakult tájegység nagyrészt síkság, melyet három folyó határol: Tisza, Bodrog és északon a Latorca. Síksági jellegét csak néhány helyen bontja meg egy-egy kiemelkedő hegytömb. Egykor jellegzetes mocsaras táj volt, ami nagymértékben befolyásolta minden irányú fejlődését. A talaj és vízrajz szabott irányt településtörténetének is. A nyirkos, mocsaras területeket homokhátak szelik át, melyek még a „legnagyobb árvizekkel is dacoltak”, ezekre települt a Bodrogköz számos apró faluja. Régészeti ásatások is bizonyítják, hogy a honfoglalás óta megtelepült és konti- nuisan fejlődött magyar népességgel. A táj arculata valószínűleg a honfoglalás korában is olyan lehetett, mint amilyennek a 18—19. századi lecsapolásig ismert. Külön említést érdemel, hogy a falvak többsége a honfoglalástól kezdve máig megmaradt. Nyilván nagy szerepe van ebben a természetadta elzártságnak, a közlekedésföldrajzi viszonyoknak, ami nehezen megközelíthetővé és bizonyos fokig védetté tette a tájegységet. Ugyancsak ezekkel az okokkal magyarázható archaikus jellegének megőrződése, gazdálkodását, kultúráját, társadalmi struktúráját illetően. Egészen a lecsapolásig jellegzetes halászó-pásztor életet éltek.

A Bodrogköz délnyugati része Bodrog- zug néven él a nép tudatában. Ez a „tájegység a tájegységben” vízrajzilag jól elkülönül szomszédos területétől. S ami méginkább különállóvá teszi, viszonylagos önálló fejlődése. E településcsoport népessége talán még több archaizmust őrzött meg, mint a már tárgyalt Bodrogköz lakossága. Bodrogzug elkülönülését a közigazgatási rendezés is hangsúlyozta. A történeti megyerendszerben Bődfíoydó