Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Mészáros László: A jövő valósága — I.
problémával kezdhetjük, csak egy darab papír és ceruza kell hozzá. Lássunk egy egyszerű példát: autót veszek. Papírlapunkat két részre osztjuk, előnyök és hátrányok felirattal. Döntésünk természetesen aszerint alakul, hogy melyik oldal lesz túlsúlyban, lövőjátékhoz természetesen általánosabb problémát is választhatunk, például a levegő szennyeződését. Rajzoljunk egy kört, írjuk bele a kiinduló problémát, majd a körből kiinduló nyilakkal jelöljük meg az ebből származó újabb problémákat; ezeket ismét kerítsük be egy körrel — és így tovább, míg csak meg nem telik papírlapunk az összefüggő körökkel, kérdésekkel. Rendkívül szemléletes módon tárulhatnak így fel a problémák dialektikus összefüggései. A levegő szennyeződése példájánál maradva, egy ilyen hurok (ciklus) minden bizonnyal nem megoldás: több beteg, több kórház, több kórházi felszerelés, több gyár, még nagyobb szennyeződés. Az ehhez hasonló ciklusokból csak úgy tudunk kitörni, ha más irányban gondolkodunk, ha friss szemmel nézzük a világot, mint a gyerekek és a költők. Miért nem repül az ember? — kérdezte a múltkor a fiam, amikor már túlságosan is hosszú ideig vánszorogtunk egy autóoszlopban. Nem tudtam hirtelen mit válaszolni neki, de a kérdést jogosnak érzem. Az embernek valóban nem autóra van szüksége, hanem térbeli mozgásra; nem bérházakra, hanem meleg és kényelmes otthonra, nem divatra, hanem öltözetre, és így tovább. A problémák ilyen általános (funkcionális) szintre történő emelése az egyik legizgalmasabb jövőjáték. 5. 5. A jövő felvázolásával kapcsolatban feltétlenül szólni kell a tudományos-fantasztikus irodalom kísérleteiről is. E tekintetben érdemes elgondolkodni néhány dolgon. Először is, a tudományos-fantasztikus irodalom még sem a bioevolúció, sem a szocio- evolúció témáját nem emelte az ontikus kérdések és megoldások magaslatára. Legjobb próbálkozásaiban a sci-fi gorteszk vagy gúnyos hangon extrapolálja a meglevő civilizációs jelenségeket, de ennél tovább nem megy. A tudományos-fantasztikus irodalomban hiába keresünk bármiféle nem műszaki jellegű ízelítőt más kultúrákból, más filozófiai rendszerekből, vallásokból, mitológiákból, művészetről stb. A kultúra tekintetében a sci-fi kozmosza halott sivatag, amelyben szörnyű szellemi aszály honol, írja Stanislav Lem. Isaak Asimov Alapítvány-trilógiája célul tűzi ki ugyan a társadalmi jövőjelzés bonyolult problémáinak felvázolását, de műve végül is közönséges kalandregényként hat. Az még nem volna baj, hogy Asimov az emberi faj és az emberi magatartás változatlanságával számol, de az már elfogadhatatlan, hogy az egész Tejútrendszert benépesítő emberiség még mindig osztálytársadalmakban él, háborúkat visel, kizsákmányol és kizsákmányolják. Az egyes emberek pedig éppoly korlátolt szakbarbárok, haszonlesők, babonásak vagy cinikusan önzők, mint kortársaink a Földön. A Galaktikus Császárság igazán elképesztő fogalom, hisz napjainkban már az Egyesült Királyság Js csak puszta formalitás. Olaf Stapledon Utolsó és első emberek című monumentális alkotása, az emberiség jövőjének története századunk harmincas éveitől kezdve, mindmáig egyedülálló alkotás a tudományos-fantasztikus irodalomban. Stapledon kétmilliárd év történetét és tizenhat Ember váltakozását írja le bámulatra méltó tudományos-műszaki ötletgazdagsággal és érdekes bioszociális átalakulások leleményeivel. A meghökkentő azonban az — és ez témánk második figyelemre méltó problémája —, hogy amit könyvében kétmilliárd évre előre fölvázol, néhány évtized alatt szinte hiánytalanul megvalósult minden, ami csak megvalósítható (atomenergia, kibernetika, űrhajózás, intelligencia-erősítő stb.). Ugyanez a helyzet a vernei műszaki jellegű jóslások esetében is. Mindez azt bizonyítja, hogy valóban fantasztikus korban élünk. Egy további elgondolkoztató tény aztán a tudományos-fantasztikus irodalom hangváltása; a sci-fi mintegy követve a tudomány fordulását, a pozitív előrevetítésektől (az utópiáktól) a negatív jövőképekhez (a disz- tópiához), az elrettentő jövő felvázolásához fordult. Kingsley Amis már 1960-ban kiadott egy könyvet (A pokol új térképei) a sci-fi kritikus elemzéséről. Mint már egy előző pontban vázoltuk, a negatív prognózisokra éppoly szükségünk van, mint a pozitívokra, és a tudományos-fantasztikus irodalom minden bizonnyal még nem merített ki minden lehetőséget ezen a téren, de az utópiák teljes elhanyagolása nézetünk szerint nem kívánatos jelenség. Nem a tökéletes világ képét várjuk a sci-fitől — sem a tudománytól —, megelégednénk egy tökéletesebb világ képével is. IA tanulmány befejező részét januári számunkban közöljük)
