Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Mészáros László: A jövő valósága — I.

hiányra stb. hívják fel figyelmünket. Az emberi szervezet esetében ilyen például a hőemelkedés. Társadalmilag ilyen „piros fény” lehet az ifjúság körében a statisztikai átlag fölé szökött narkománia. Ha a szervezet — általánosabban: a rendszer — nem veszi figyelembe az ellenőrző jelzéseket, nem kezdi el a védekező, megelőző és rendet teremtő intézkedéseit, akkor ezek a zavarok olyan méreteket ölthetnek, hogy egy bizonyos pontról már nincs visszaút (points of no return, tocski abszurda). Ilyen például a rák vagy az alkoholizmus. Könnyű belátni az ilyen pontok feltárásának a szükségességét. Az „elrettentő jövő” feltárásának a harmadik módja pedig az úgynevezett teratologikus modellek megalkotása és működtetése. Ez azt jelenti, hogy a rendszert (a modellt) már abban az állapotában vizsgáljuk, ahonnan már nincs visszaút, amelyben már törvényszerűen „szörnnyé” válik.

5. 3. A társadalom elrettentő jövőképeit olyan gondolati kísérletekkel modellezhetjük, amelyeket örült lehetőségeknek nevezhetnénk. Egy globális nukleáris háború minden bizonnyal örült lehetőség. Hogy az ilyen lehetőségek kigondolása és elemzése nem pusztán intellektuális játék, arra nézzünk egy példát: 1920 körül mindenki őrült lehetőségnek tartotta volna az elkövetkező évtized gazdasági válságát, vagy a nácizmus uralomrajutását. A történelem több példával szolgál arra, hogy végül is épp az őrült lehetőségek valósulnak meg. Természetesen pozitív példák is vannak. Lenint áprilisi téziseiért sokan őrültnek tartották, aki a forradalom ellen tör. Mégis Leninnek lett igaza, mert egy konkrét helyzet megoldását keresve nem törődött az általánosan ismert és elfogadott klasszikus elmélettel. A tárgyon belül is találhatnánk pozitív „őrült lehetőségeket”. Például: barátságos és értelmes űrlények ereszkednének le a Földre és átsegítenének minden válságunkon. Természetesen az őrült lehetőségek egyes negatív változatai is súrolják a tudományos-fantasztikus irodalom világának a határát, de vannak köztük túlságosan is elképzelhetők. A The Futurist 1973-as októberi száma ezek közül sorol fel néhányat. Például: 1. a Dél-afrikai Köztársaság nukleáris fegyvereket vet be a fehér faj védelmében; 2. Kína háborúba lép az összes nem sárga fajok ellen, Japán titokban segíti Kína fegyverkezését; 3. Mexikó Kalifornia és Texas visszacsatolását szorgalmazza és nukleáris fegyverkezésbe kezd; 4. Indonézia Kelet-India és Ausztrália elfoglalására készül; 5. egy Kuwaitban székelő vallásos szekta a világ tűz és kard általi megtisztítását jelöli meg céljának; 6. az Egyesült Államokban a négerek megalakítják a Fekete Oniót. A lehetőségeket, sajnos, tovább sorolhatnánk. Bár ezek megvalósulásának a valószínűsége csekély, mégis foglalkozni kell megelőzésük kérdésével, mert ha mégis sor kerülne rájuk, ez nagy veszéllyel járna. Gondoljunk ismét a német fasizmusra. Az imént idézett cikk írója rámutat az őrült lehetőségek megvalósulását elősegítő körülményekre is: 1. az értékrendszerek válsága. Az egyik oldalon az anyagi javakból való kiábrándulás, a másikon pedig a szellemi szféra elhanyagolása; 2. az elvárások (aspirációk) kudarca, főleg a fejlődő országokban; 3. a faji, vallásos és osztályellentéteken alapuló harcok kiéleződése, ahol tehát könnyen identifikálható az ellenség; 4. a közvéleményt és a köztudatot befolyásoló és irányító — hírközlő, vegyi vagy pszichológiai eszközök — hozzáférhetősége. Az őrült lehetőségek piros fényei is fel-felvillannak néha.

5. 4. Mindennapi gondolkodásunkban természetesen nem csupán a világpolitikai események előrevetítése jelentheti a jövővel való érintkezést. A jövő anticipációja az idő értékének tudatosításával kezdődik. A három-négyéves kisgyermek már képes megérteni a „már nem — most — majd később” fogalomhármast, kisiskolás korára pedig megérti az időmérés (az óra) és a naptár működését is. A legtöbb ember életében azonban valahol törés áll be, mert komoly felnőtt korában sem jut túl a „tegnap — ma — holnap” időskálán és a jövő év már csak az újévi zavaros elképzelések, álmok és vágyak szintjén van jelen a gondolkodásában. Egyesek, ha munkájukból kifolyólag kifejlődik is a történelem iránti érzékük, a jövő felé már nem látnak tovább az orruknál. Pedig szükséges, hogy az ember felvázolja életcélját, s ne a sors játékszereként lebegjen a társadalomban. Egy szilárd alapokon nyugvó és átgondolt életprogramot azonban csak akkor tudunk megalkotni, ha fejlett jövőiránti érzékünk van. Nem csupán a jövő fokozatainak tudatosítását és méltányolását tartjuk szükségesnek, hanem egy komplex gondolkodásmód, egy dialektikus szemlélet kialakítását is. Bármilyen