Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Nesvadba, Josef: Dudóka
— Éppen ezt nem tudom — törölte meg dohányzástól sárga ujjaival a szemét. — Történt, hogy a sok dohányzástól elájultam; ami előtte történt, arra csak következtetni tudok. A készülék azonban itt van. A rajzokat, terveket egy héten belül elhozom... — Elnézést kérek. Többé ez nem fordul elő — hangzott föl a pszichofonban a gyer- mek-Marian kérlelése ... — Néha gondolatokat is olvas — büszkélkedett föltalálója. — És mindent szalagra vesz. A pszichikai fölvételeket visszajátszhatja akár a reggeli kávé mellett is, nem kell semmit írnia, nem kell megterhelnie az emlékezetét... Hamarosan jelentkezem a tervvel — mondta, azt gondolva, hogy kezelését újra kezdem. — Nem ígérek semmit... — mondtam abban bízva, hogy még meghallja, mert úgy elrobogott, mint egy bajnok. Már régen rájöttem, hogy a műszaki tudás, találékonyság és ügyesség egyáltalán nincs összefüggésben az emberi érettséggel, kiegyensúlyozottsággal és fejlettséggel, ezt az atomfegyverek feltalálóinak életrajzai is jól bizonyítják. Ha Marian tényleg valami korszakalkotót fedezett is föl, természetét ez nem változtathatja meg. Épp ellenkezőleg. A pszichofon mintha csak az én gondolataimat akarta volna igazolni. Közben ugyanis Marian tekintélyt parancsoló hangon közölte a titkárnőmmel, hogy egy hét múlva újra meglátogat. Mennyire méltóságteljes most a feltaláló! Bizonyára így beszélhetett az apja. Később, vacsoravásárlás közben egy üzletben rámordult az elárusítőnőre, mint valami szeszélyes Marian-kormányzó, és a hírneves mérnök közönyével, fémes, színtelen hangon üdvözölte kolléganőjét. Vajon ennek a készüléknek távolba is van hatása? Érdekelt a dolog. Marian bizonyára adókészüléket hordoz magával, s lám csak, épp akkor vettem észre, hogy elvitte a kis hallgatót, amit könnyen, észrevétlenül a fülbe lehet illeszteni s összekötni a kabát alatti elemmel, ahogy azt a nagyothallók teszik, s így bármikor működésbe hozható. Aznap egész estig a rendelőben maradtam. Érdekelt a dolog. Később feleségemet és anyámat úgy köszöntöttem, mintha én is műszaki ember volnék. Magam is átgondolva a történteket, elbeszéltem mindent. Feleségem azt mondta, csalás az egész, Marian egyszerűen egy magnetofont hozott nekem, előre följátszott szalaggal. Ö egy kicsit ért ezekhez a dolgokhoz, mielőtt szülési szabadságra ment volna, híradástechnikát tanult. Anyám megkérdezte, nem lehet-e valami bajom az egészből, nem veszélyes-e az az ember. Mindketten azt állították, hogy rászedtek. Másnap reggel látom, hogy rendelőm ajtaját kifeszítették. — Nem tehettünk mást — magyarázkodott a portás. — Amikor hatkor ideértem, gyereksírástól volt hangos az egész épület. A takarítónők ekkorra megpróbáltak bejutni az irodába. Ügy tűnt föl, hogy a maga rendelőjéből hangzik a csöppség panaszos sírása. Néha valamit gügyögött, beszélni azonban nem tudott. Az ajtón keresztül próbáltunk szólni hozzá, de nyilván nem hallott bennünket. Miután kifeszítettük az ajtót, megállapítottuk, hogy a maga íróasztala, vagyis annak legfelső fiókja rí olyan panaszosan, mert hát onnan jöttek azok a hangok. Az asztalfiőkban nem fér el egy csecsemő, a takarítónők kipróbálták, mert Karhanová éppen szvettert köt az egyéves unokájának, hát eszerint, s különben is kijelentették, hogy maga egyáltalán nem néz ki olyan szörnyetegnek, aki csecsemőket zár az asztalfiőkba. Így hát a maga asztalát már nem mertük feltörni. Azért mégis csak érdekelne, mit rejteget benne. — Magnetofon — mondtam a lehető legnyugodtabb hangon, kinyitottam a fiókot és az asztalra tettem Marian találmányát. — Talán magától elindult... — s a pszichofonban üvölteni és toporzékolni kezdett egy mérges fiúgyermek, és valami gugyóka félének hangzó szót bömbölt. Hirtelen nem tudtam visszaemlékezni anyjának keresztnevére, s csaknem megijedtem ettől a tombolástól. — Micsoda méregzsák! Az én időmben az efféle gyerekeket fölpofozták, s nem bő- gették őket magnetofonszalagra a pszichiáternél — jelentette ki a portás. — A mi generációnk aztán egészséges, mint a makk. Én az ilyen méregzsákot szüleivel együtt kirúgnám, s azt hiszem, rögtön meggyógyulnának. És szégyellhetnék magukat... — egy kicsit maga is szégyelte, hogy hitt a takarítónőnek, s megígérte, hogy még a délelőtt helyébe teszi az ajtómat. Rögtön ezután fölhívtam Mariant. — Mit csinált ma éjjel, mérnök úr? — Ideges, zavart volt.