Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Petrőci Bálint: Tüzes levegő
lakosság körében a kommunista mozgalom számára jelentős számban szerveznek új híveket.. Mindent tudnak, nincs mit tagadnunk! A megvertek és megpuhítottak vallottak. Színre lépett a jegyző úr, a tisztelendő úr, az árveréssel fenyegetőző adóhivatalnok. A szülőkkel beszéltek. Ha vallanak a fiúk, lányok, megbocsátunk. Sírtak az anyák, apák... Futott is hozzám az egyik fiú apja, s rám támadt: Hagyd békén a fiamat! Magától állt közénk! — feleltem. — Magának is csak jót akar... — Nekem hét gyerekem van! Ezt nem látod?! Az útkaparói állás nem híres, de nekem kell! Ha nem lép vissza a fiam, elveszik! Aztán te adsz kenyeret a családomnak?! És jött a másik apa. — Mondd meg a Jancsi fiamnak, hagyjon fel veletek! Levágom a nyakát, ha még eljár közétek! Nem akarok miatta az üzemből kirepülni! — Mit felelhettem neki? Ezt maga mondja meg neki! Pedig jól tudta, hogy én munkanélküli vagyok, csak alkalmi munkából élek. Meggyőződésemért dobtak ki a rozsnyói bányából, épp a leleplezésünk évében, 1931- ben. Egyszerre kilencünket menesztettek, köztünk volt a nagybácsim is, Fábry Ferenc, a területi pártvezetőség tagja. Azt mondták, „redukálják” a termelést, egy szóval sem említették, hogy azért teszik ki a szűrünket, mert bujtogatónak tartanak bennünket. Az csak a „véletlennek” tulajdonítható, hogy mind a kilenc ember a kommunista párt tagja... Én kinek panaszkodjak? Kit vonjak felelősségre azért, hogy kilopják a számból a kenyeret? Térdre rogyjak és bocsánatért esdekeljek? Tagadjam meg az elveimet? Inkább éhen halok, akasszanak fel, de nem tágítok! Ezt nem mondhattam Jancsi apjának. Mindenki maga válassza meg azt az utat, melyet járni akar. Tisztázzák maguk között, hogy ki melyik útra tér. Vagy nem mer a fia elé állni, hogy megálljt parancsoljon neki? Attól fél talán, hogy hátat fordít az apjának, mondván, nekem nem kell áz ő kenyerük? Hogy is juthatott az eszébe, hogy éppen én beszéljem rá Jancsit arra, hogy hagyjon föl a mozgalommal?! Álmomban se tenném! Ha örökké fejet hajtanánk, meghunyászkodnánk, hová jutnánk? Keserves az apák szenvedését látnod. Azzal nem vigasztalhatom őket, hogy ez a világ nem tarthat örökké, mert nekik a kenyér ma kell, s az a világ, amelyikről álmodozunk, oly mesz- sze van, hogy abba nem fogózhatnak bele. Azért ma még börtön jár, meg elbocsátás. Lehet, hogy nem értjük meg az apák szenvedését, mert még fiatalok vagyunk. Én huszonnégy éves vagyok, vádlott-társaim egy-két évvel fiatalabbak-idősebbek nálam. Az ellenszegülés ágaskodik bennünk, s ez döntő életformáló erő. Először föl kell ismernie az embernek, hogy mi a jó és mi a rossz, és elhatároznia, számára nem lehet közömbös, hogy miként alakul körülötte a világ. Az apába ez idegződhetett: Nem akarom, ami rosszat hoz ránk, ami megkeseríti sorsunkat! De ez az egyszerűnek vélt nézet kihat egy egész életre, ha az ember nem tudja elviselni az igazságtalanságot. Olyan ez, mint a vízbe dobott súlyos kő, amely a mélybe száll és a meder homokjába süllyed, s innen a legvadabb áramlat sem sodorhatja el. Kis felfedezés ez, amely évszázadok óta ismert ugyan, de csak akkor tudod igazán értékelni, amikor saját magad döbbensz rá erre. És mekkora az örömöd, amikor látod, az élet mélyéből mások is kiaknázzák ezt a kincset, amikor látod, nem vagy egyedül... Kilenc órára tűzték ki a tárgyalás kezdetét, de mi már nyolckor ott tolongtunk a Tompa-szobor körül az idézéssel a zsebünkben. Ismerősök és ismeretlenek vettek körül bennünket, felemelt ököllel üdvözöltek. Ne féljetek! Veletek tartunk! — kiáltozták jobbról, balról. S a bíróság épületében, a folyosón ér a legnagyobb meglepetés. Fiatalemberek lépnek elénk. — Mi az észak-csehországi és a kladnói bányászifjak üdvözletét hoztuk. Meg vagyunk győződve róla, hogy közös ügyünket becsülettel fogjátok védeni! Csehül beszélt a fiú. Jól értettem minden szavát, hiszen Jaromírban szolgáltam a tüzéreknél. — Igen. Nem magunkat, de igazságos ügyünket fogjuk védeni — válaszoltam szlovákul — gömöries hangsúllyal. Aztán az osztravai bányászifjak, a prágai főiskolások küldöttei biztattak csehül. Notesszal a kezében egy férfi lépett elénk. A Rudé právo szerkesztője. Hogy mi a véleményem a perről? — Bűnösök vagyunk, mert az igazságért harcolunk ... — A szedő kiszedi — mondta az újságíró —, de a lapban csak a fehér folt marad a helyén. Azt csak te tudod majd elolvasni...
