Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Petrőci Bálint: Tüzes levegő
— Megérti azt mindenki — válaszoltam. A fehér foltokat mindenki érti. Az a legsúlyosabb vád a rendszer ellen! Az újságíró ezt is gyorsan följegyezte. A cseh fiúk beszélnek hozzánk. Sokan közülünk nem értik egy szavukat sem, de az izzó hang, a tüzes szó mindent megmagyaráz. Nem kell itt tolmácsolni. Az összeszorított ököl a mi jelbeszédünk. Tartsatok ki! Ütni fogunk helyettetek is! — fogadkoztak a bányászfiúk. Kíváncsiak a neveinkre. Majd beletörik a nyelvük, amikor elismétlik. — Milyen nevek ezek? — kérdezték. — Gömöriek ... — Ja, Gemer! El is felejtettük, hogy magyarok vagytok! — mondták. — Ti csehek vagytok, de ugyanazt akarjátok, amit mi — mondtam. — Ez a fontos ... Az egyik cseh fiú elővette a blokkját, hogy feljegyezze neveinket... Barna István, Vajda József, Mihotai János, Jánosdeák István, ifj. Veres István, Mogyoródi Bálint, Burjánná Rácz Júlia, ifj. Szabadi András, Barna Árpád, ifj. Hatala János, Czakó István, Brauer Károly, Lipcsei József, Bohus István, Pál Albert, Kassza Lajos, Topordnya István, ifj. Topor Bálint, Cseri István, Péntek Sándor, Lakos András, Szabó István... és a többiek, tettem hozzá, mert már nem volt időm a felsorolásra, a tárgyalóterembe kellett sietnünk. Még egy kérdésük volt. — Hová valósiak vagytok? — Gömörhorkaiak, királyiak, sajóháziak, rozsnyóiak, körösiek, berzéteiek, kraszna- horkaiak... Ennyi szeretet, ragaszkodás és hűség láttán a börtön réme úgy elillant a képzeletemből, mint a napsugár nyomán a reggeli köd. Felemelő érzés az, amikor úgy lépsz a tárgyalóterembe, mintha népgyűlésre érkeztél volna. Hátranézek. A „nézőtér” megtelt, kezdődhet az előadás. De a folyosón rekedtek is be akarnak tódulni. Az ajtónál őrködő rendőrök elállják az útjukat, a gumibotjaikkal hadonásznak, és fel-felordítanak. — Mit akarnak? Távozzanak! — Mi is látni akarjuk őket! — Minden hely foglalt! Oszolj! — Le a rendőrterrorral! Vörösen izzó villámként csap a tárgyalóterembe a kiáltás. Minden padsorban háromnégy rendőr ül. Néhányan felpattannak és futnak ki a folyosóra, hogy kiverjék az épületből a hangoskodókat... A pocakos, vöröses arcú tanácselnök lassan, únott hangon olvassa a vádlottak neveit, adatait. Sokan vagyunk. Hosszú ideig tart a felsorolás... Csapongott is közben a képzeletem. Talán én is olyan riadtan kapom fel a fejem, mint akit álmából riasztanak fel hirtelen, akárcsak a táblabíró. A csukott ablakok nem tartják vissza az éles hangokat. Akiket a folyosóról kioszorítottak, most a bíróság előtt ordítanak... — Ne hagyjátok magatokat! — Le a rendőrterrorral! A bíró sóhajtva pillant az ügyészre, mintha csak mondaná, ezen a fülledt nyári napon vajon nem lenne jobb a Rima-partján sört iszogatni? Csak egy ugrásnyira van ide!... De mindez nem tart tovább egy pillanatnál, a bíró ugyan tisztában van azzal, hogy a rendőrök megtisztítják a Tompa teret, perceken belül véget vetnek a lármázásnak. Csak a padsorokban ülő, nyakig begombolkozott hekusok fészkelődnek. Az ablakokra meresztik a szemüket, a legszívesebben kiugranának, hogy a piszkos szájú- akat jól elverjék. De egy tapodtat sem tehetnek parancs nélkül. Őket azért rendelték ide, hogy a teremben őrizzék a rendet, egyesek még tanúskodni is fognak a vádlottak ellen. Tehetetlenségükben nagyokat szuszognak. Még az is bőszíti őket, hogy ki sem gombolhatják egyenruhájukat. Csak a koponyájukra nehezedő sisakot tolhatják feljebb a homlokukon, hogy letörölhessék a kobakjukról lecsurgó verítéket. Ilyenkor, amikor a hónuk alatt feketéllő nedves foltot megmutatják, sóhajtozva szenvedő arcot vágnak, mintha ők lennének itt a mártírok. A monoton hangon beszélő bíró saját magát is elálmosíthatta. Amikor az utolsó vádlott adatait is felolvasta, azt vártuk, hogy kezéből kicsúszik a papiros s a következő pillanatokban már a horkolását hallgathatjuk. A székében kényelmesen ülő poca
