Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - Gál Sándor: Az Öreg

— Mi baj? — riadt fel.

— Valami jön.

— Hol?

— Mögöttünk.

Óvatosan megfordultunk, s látjuk ám, hogy egy muflonkos jön lassan, meg-meg- állva, felénk. S micsoda csigájú muflon! Minden lépésnél azt hittem, orra rántja a súlya. Ilyen remetekossal az ember csak egyszzer találkozik az életben. Ha találkozik.

Az Öreg felemelte a puskát, megtámasztotta és a távcsövön keresztül nézegette az alattunk álldogáló kapitális kost. Gyönyörködött benne.

— Lőj már, Öreg — súgtam neki izgatottan.

Az Öreg nem válaszolt. Leengedte a puskát és felém fordult.

— Nem lövöm meg — mondta egyszerűen.

— Miért?

— Csak.

Megint felemelte a puskáját, s megint megcélozta a muflont, amely odébb mer.t vagy öt lépésnyit.

— Lődd meg, lődd meg, Öreg!

De nem hallgatott rám. Csak nézte a kost, gyönyörködött benne, ha elérte volna, talán meg is simogatja.-S nem lőtt. Nem lőtt. Pedig még nem "volt egyetlen érmes muflongyűrűje sem. Csak gyenge, selejt-muflonoktól származó. Mert gazda volt, ő honosította meg a fennsíkon a muflonokat, s vigyázott rájuk, gazdaként. S ez a csodálatos gyűrűjű kos pedig még - mindig itt sétált ide-oda, mintha kínálgatná magái, mintha csak azért jött volna, hogy az Öreg elé járuljon. De az Öreg csak nézte és nem lőtt.

— Nem lövöm meg — hallottam újra a hangját, amely most már egy kicsit rekedtté vált. — Nem lövöm meg — ismételte harmadszor is, és leengedte a puskát.

A muflon még egy ideig ott álldogált a dombélen* majd nagyon lassan, kényelmesen elindult lefelé a kövek között.

— Szép volt — mondta az öreg, amikor eltűnt.

— Szép. Aranyérmes.

— Biztosan. És többet soha nem találkozom vele.

— Többet soha — mondtam. — Meg kellett volna lőnöd.

— Nem. Holnap vendégeink lesznek. Nem lőhettem ki előlük a fennsík legszebb muflonját. Nem tehettem meg.

Némán ballagtunk hazafelé. Másnap délig vártuk a vadászvendégeket. Nem jöttek. Sem aznap, sem a következő napokon.

— Meg kellett volna lőnöd azt a muflont, Öreg — mondtam neki, mikor indultam lefelé a hegyről. — Meg kellett volna lőnöd.

— Meg — mondta. — De nem tehettem.

Dél volt és csend. Az Öreg cigarettát sodort, kissé oldalra billentett fejjel nyálazta meg a papírt, s az öngyújtójából meggyújtotta a cigarettát.

— Indulj, — mondta — mert lekésed a vonatot.

— Viszlát, Öreg — búcsúztam tőle és nekivágtam a hegyoldalnak.

Később, éveken keresztül, sokat kerestük együtt a kapitális muflonkost, de soha nem találkoztunk vele. Aztán az Öreg megbetegedett, s egyre ritkábban jártunk fel a hegyre. Egyszer arra próbáltam rávenni, menjen be a kórházba egy alapos kivizsgálásra. Hallani sem akart róla.

— Könnyebb a bajt elviselni, ha ismerjük — próbáltam érvelni, de hasztalan. Neki erősebb érvei voltak.

— Hátha én nem is akarom ismerni — mondta.

Pedig ismerte, tudta. Kezdettől fogva tudta.

Orvos volt.

S most egyedül hallgatom a csendet itt a lapos kövön ülve, az érett lombú tölgyfa alatt, s nézem a fa törzsén lassan mozgó hangyákat és az öregre emlékezem, az Öregre, és érzem, határozottan érzem, hogy ő lett a győztes, s nem a halál.