Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Bereck József: Szerelem
— Jőszándéktokat megköszönöm, de a gondoskodást nélkülözni tudom — szólt ki barátjának Zémi. — Mária az én igazi gondviselőm . ..! — Mária...? — hallatszott az ajtón túlról Gyöngyfűző csodálkozó hangja. Nyomban fagyasztó rémület markolta össze Zémi szívét. Ogy érezte^ hogy menten rászakad a mennyezet s megnyílik alatta a föld. Tehetetlenül átkozta magában azt a hivalkodó kényszert, ami ilyen felelőtlenül kimondatta vele Mária nevét. Még ha legjobb barátja előtt is. így mindennek vége! Megszűnt kizárólagos hatalma imádott Máriája fölött. Már tud róla más is. Eljönnek, elrabolják, mindörökre megfosztják tőle...! Talán éppen Csillagszámoló egén lesz a legtündöklőbb csillag, vagy a legpompásabb igazgyöngyként díszíti majd másik barátja füzérét... Fejében ellenőrizhetetlenül kavarogtak a vészjósló gondolatok. Kiszáradt bőrén égető só gyanánt csapódott ki a mérhetetlen, esztelen féltés. A kínzó érzés testi erejének utolsó szikráját is tűzzé csiholta. Feltápászkodott a karosszékből, s minden elmozdíthatót az ajtó elé vonszolt. Nem bánta már, ha lázas mozdulataiból, eszelős igyekezetéből kitetszett a valódi igazság: szereti Máriát! Nincs értelme tovább titkolni forró érzelmeit! Félre az öreges szemérmességgel! Kezdetben védekezni akart az egész lényében kibontakozó érzés ellen; előbb csak ösztönösen, mint a világ annyi más bajával szemben, aztán figyelmeztető csörömpöléssel az agyában is megszólalt a rejtett riasztóberendezés. Előre tudta tehát, hogy nem gyorsan illanó nyári zápor készül átfutni létezése pusztuló tájain, hanem mindent elsöprő, végzetes zivatar. Mégsem hallgatott az intő jelzésre, amely pedig mindig jóelőre figyelmeztette várható tévedéseire, öreges félszegséggel, szemérmességgel ugyan, de tovább éltette, ápolta szívében a titkolt érzést. Míg a váratlanul rátörő féltés végül színvallásra késztette ... Teljesen kimerültén esett öblös széke párnázott karjai közé. Horpadt mellkasának fújtatója sípoló hangokat csiholt elő tüdejéből. — Szerelmem, szépséges Máriám...! Bocsásd meg mérhetetlen önzésemet... Az irtózatos gondolat, hogy végül elveszíthetlek, teljesen elvette az eszemet... Nem tehetek róla, hidd el... Nekem már csak te maradtál... Te vigyázod éjszakáimat, te aranyozod be nappalaimat... Rajtad kívül nincs az égvilágon senkim... A falánk élet mnidenemet elfogyasztotta: erőmet, éveimet, vágyakozásaimat... S most mondjak le a kárpótlásról is, amit mindezért nyújtott? Mondjak le rólad, akinek tudom, nincs párja a világon? Hagyjam, hogy illetlenek dicsőítsék szépségedet s avatatlanok tegyék próbára utánozhatatlanságodat...? Hagyjam, hogy örökre elraboljanak tőlem.. ? Neeem, gyönyörűségem! Nem! Nem...! Nem...! Nem...! — sipította, hörögte Zémi. Mária delejes mosolya, sugárzó szépsége is csak nagyon sokára tudta álomba szédíteni. Nyugalmat hozó álmában a teremtés vidékeit járta be szép szerelmével: mindenütt levelek, virágok ütköztek elő a fák ágain, ezüstös hegyek szakadoztak ki a földből, folyók első hulláma sietett le a völgyekbe ... Hangos kopogtatás zavarta meg álmát, de erőtlenül mozduló pillantása visszafordult szemgödrébe... — Én vagyok, Zémi! A barátod! Szivárványfestő. Elhoztam neked a legszebb színeket ... Hallod, Zémi? Valamennyit megmutatom, ha kinyitod az ajtót... Elég, ha csak egy röpke pillantást vetsz rájuk, hidd el, Zémi, nyomban visszatér tagjaidba az erő, bizakodással, reménykedéssel telik meg a szíved... Csak nyiss végre ajtót...! — hallatszott az ajtón túlról egyre türelmetlenebbül, de Zémi tudatának gyorsan keményedő burkáról leperegtek szeretett barátjának kétségbeesett szavai. Csonttá fagyott karjának utolsó mozdulatával Máriát lopta be rohamosan zsugorodó térségeibe, s hallatlanul görcsös, önfogyasztó szorításban már csak befelé terjeszkedett, szigorú szabályossággal egy irtózatos feszültségű ponttá sűrűsödve... Amikor Csillagszámoló, Gyöngyfűző és Szivárványfestő végre kifeszítette az ajtót és átverekedte magát a váratlan torlaszon, mindenséggé robbant az iszonyúvá sűrűsödött emberi lét: utolsót ütött Erazémius szerelemmel teli szíve. Karosszéke előtt egy rúdon Mária ékeskedett, a legszebb bábu, ami a keze alól valaha is kikerült.
