Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Bereck József: Szerelem
egy egészen kicsi helyet hagyjatok számomra az emlékeitek között... Különben nagyon nehéz lesz... és csak haszontalansággal fogjátok magatokat emészteni... — Zémi, az isten szerelmére, ezt nem csinálhatod velünk — hallatszott az ajtón túlról Csillagszámoló elkeseredett hangja. — Hallod, Zémi?! Az igazi barátság ennél sokkal nagyobb dolgokra is kötelez. Hiszen tudod, hogy mi a legjobb barátaid vagyunk. Valamennyien hűek, egészen a sírig... Nem zárkózhatsz el előlünk! Érted?! Ehhez egyáltalán nincs jogod... Üresen maradt a széked — ki ül majd rá? Ki szürcsöli ki poharadból az italt? Ki mondja el helyetted panaszaidat és örömeidet? Mit kezdjünk a hiányoddal, amely megmérgezi majd valamennyi együttlétünket...? Némi szünet után hangot változtatott. — El sem hiszed Zémi, mennyi új csillagról beszélhetnék neked. Soha olyan szerencsém még nem volt, mint az elmúlt napokban. Amikor idelent az utolsó fény is ellobban, csak kimegyek az utcára és az égre emelem arcomat. Ha hiszed, ha nem, maguktól hullanak szemembe a csillagok. S mind a legszebbek. Ilyen csodálatos csillagokról még nem is álmodtam. Majd mesélek neked róluk, ha újra eljössz hozzánk. Jó, Zémi?! Megsérted a barátságunkat, ha nem vagy kíváncsi rájuk. ígérd meg nekem, hogy... Csillagszámoló őszinte, baráti hangon még könyörgött egy ideig a zárt ajtó előtt, aztán csalódottan feladta ... Távolodó lépteinek'hallatára Zémi még apróbbra zsugorodott a párnázott karosszék mélyén. Barátai kényszerű elvesztése miatt különharcát vívta benne a lesújtó szomorúság, és a saját maga állhatatossága fölötti elégedettség érzése. Akaratlanul is jóleső melegség áramlott szét a testében. Lám, az ellenkezés mégsem lazul meg benne teljesen. Még igazolt a jelenléte e földi életben. Fölcsillanó tekintetét Máriára emelte. — Hidd el, szépséges Máriám, nagyon fáj a seb, amit igaz barátaim mellőzése üt rajtam. De hidd el azt is, hogy nem tehetek másként. Nekem a legfájdalmasabb, hogy példamutató, már-már barátságot is meghaladó ragaszkodásukat elutasítással kell viszonoznom. Az önámítás ideje azonban lejárt... Azzal az el nem űzhető gondolattal a fejemben, hogy akaratlanul is föléjük nőttem, soha többé nem nézhettem volna őszintén a szemükbe. Képzeld csak el: hogyan ülhetnék közöttük az én nagy-nagy bizonyosságommal, mérhetetlen többletemmel: életem kiteljesülni és lezárulni készül. Ennek tudatosításához képest, szép gyermekem, nevetségesen gyerekes és póriasan verejtékszagú mfnden lelki vigasz ... S Zémi tudta, hogy hű barátaitól elsősorban erre számíthatna. Az emberi gyámolítás egyéb, hétköznapi eszközeinek általában ők is hiányát szenvedték. A gondolat röpke, erőtlen mosolyt csalt beesett, borostás arcára. Talán ezzel magyarázható az ő pótolhatatlansága. Személyében szeretett barátainak egy olyan emberre van szükségük, aki mérhetetlen gazdagságában is alanya szegényes, és éppen ezért hatástalan figyelmességüknek ... Nem tudott úrrá lenni elérzékenyülésén; gyér pillái szorításából kiszabadult kéi, olajosan csillogó könnycsepp, s beleveszett ráncainak labirintusába. Elfordította a fejét, hogy Mária ne láthassa, miként folynak forró arcára a könnyek. — Nézd el egy idős embernek, hogy szíve hullámfogója nem képes útját állni túlcsapó érzelmeinek — suttogta halkan, szinte befelé. — Tudod, kedvesem, az én barátaim a világ legtisztább emberei. Olyan tiszta mindegyik, mint egy pohár kristályvíz. A következő napon Gyöngyfűző kopogtatott követelődzően a szúette deszkákon, de Zémi neki sem nyitott ajtót. Hiába hivatkozott Gyöngyfűző igaz, minden bajt, nehézséget, félreértést' áthidaló barátságukra, Zémi hajthatatlan maradt. A páratlan szépségű gyöngyök csábításának sem engedett, s annak fenyegető kilátásba helyezése se bírta jobb nézetre, hogy elszakadhat a fonál, az őket szilárdan összetartó, a gyöngyöket szépséges sorba fűző. S szerteszét gurul minden ... — Legalább azt engedd meg Zémi, hogy rendszeresen meglátogathassunk, hogy legjobb barátaidhoz illőn gondodat viselhessük — mondta végül csüggedten, megalkuvásra készen.
