Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Egri Viktor: A pásztorfiú balladája
Harmadnap hajnalban Konsztantin meghalt mellette. Ogy lehet, hogy összetört bordájának szilánkja megsebezte ütőerét vagy a szíve burkát, és elvérzett belül. Még eszméletén volt, amikor filiát magához intette: — Meghalok, Élia... de te ne félj! Nem tarthatnak itt soká, csak hallgass!... Ha kiszabadulsz, eredj vissza a hegyeidbe!... Kerüld a Várost! Soha többé ne tapossa lábad az utcák kövét! Akkor talán boldog leszel... Megfogadod? — Megfogadom. Reggel Éliát újra kihallgatásra vitték. A vallató tiszt asztalán meglátta iszákját. Mellette ott volt a melléről letépett tasak is, melyben ezüstjeit őrizte. A vallató rendőrtiszt elébe lökte holmiját. — Vidd! Csak amikor kitaszították a börtön kapuján, eszmélt rá, hogy a tarisznyának köszönhette szabadulását. Szavainak nem adtak hitelt, de az iszákja, a benne talált gyolcskendő, s a kenyér maradéka tanúskodott, hogy igazat mondott, nincs köze a merénylőkhöz, a véletlen hozta a bámészkodók közé. A zsinórra fűzött tasak üres volt, az ezüstjei ott ragadtak a motozást végző foglár enyves kezén. Nem bánta. Biancának nem veheti meg a korallt, nem is akar ilyen meggyalázottan, az ökölcsapásoktól felhasadt szájjal elébe kerülni. Jannisz apónak sem tudja megvenni a tajtékpipát. Túl a Városon letért az útról a tengerpartra, hogy lemossa magáról a rászáradt vért. A sós víz csípett, a fájdalommal égőén felújult elszenvedett megaláztatása. Kimerült és gyenge volt, a gyaloglás nehezére esett; rabsága alatt csak utálkozva gyűrt le néhány kortyot abból a barna, keserű löttyből, amelyről nem tudta, leves-e vagy kávé. De bármily erőtlen volt, nem kérte a szekereseket, hogy engedjék fel az üres kasba, arcát is elfordította, hogy ne lássák bedagadt szemét, sebesre vert arcát. Alighanem láz is emésztette, a testét hol forróság, hol meg a hideg rázta. A felfelé kanyargó úton gyakran megállt, hogy kicsit megpihenjen, erőre kapjon; harapta és itta magába az út mentén virágzó, hársaktól illatozó levegőt, és egyre Konsztantin, öreg halott barátja intése járt a fejében: — Eredj vissza a hegyeidbe! ... Kerüld a Várost, Élia! Aligha esik nehezére eleget tenni Konsztantin akaratának, hiszen csak azt kívánta tőle, ami a rettenetek láttán, az elszenvedett korbácsolás után a lelke zugába rejlett. Elkerülte szülőfaluját, ne lássa Bianca, egyetlen ismerőse, barátja ne lássa ilyen véresre verve, meghusángolt kutyaként szűkölve fájdalmában. Amint leszállt az est, bevette magát az erdőbe, a cserjék közt egy zugot keresett, ahol lehajthatja fejét. Gyöngeségében szinte eszméletét vesztve álomba zuhant, de minduntalan felriadt, hogy rejtekén rábukkannak a sisakos fegyveresek és elhurcolják. A hajnal még csak születőben volt, a csillagok még halványan ragyogtak a föld felett, amikor feltápászkodott vackáról. Mégis jobb volt így összetörtén, az éhségtől elgyengülten tovább vánszorogni, mint félholtan kuporogni a cserjésben, ahol a viperák halálra marhatják. Az éhséget elviseli valahogy, csak érjen fel nyári szállásukra, lesz bőven mit harapnia. Jannisz apó forró kenyérlevesétől mindjárt erőre kap. De előbb leborul a lába elé, hogy alázatos szívvel a bocsánatát esdje. A sebei a tanúi, hogy ártatlan, nem szegte meg adott szavát. És szent szóval megfogadja előtte is, soha többé nem lesz olyan könnyelmű, hogy a Város hívását kövesse. Jannisz apó se tűrje, hogy az a gyönyört ígérő hívás újra fellobbanjon a vérében. A halott Konsztantin akarata szerint itt kell élnie a hegyek áldott világában! Ám amint a havasokról lerohanó patakhoz ért, és vízével eloltotta égő szomját, egyszerre minden felborult benne. A víz tükrében, ahogy újra és újra föléje hajolt, Konsztantin arca bukkant fel. Nem halotti hidegen, megüvegesedett nyitott szemmel, hanem mosolyogva, pirospozsgásan kivirulva, ahogy az életben sohase látta. A szeme most csillogott, gyémántos fénnyel ragyogott rá, a csillagoknál fényesebben. Nem volt látomás, valóság volt. És ez az élettel teli szem most mást mondott, merőben mást, mint az utolsó akaratát oly elgyötörtén formáló ajka:
