Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Tallózás új könyvek között (II)

alapján részletesen ismerték a régi eseményeket. Aligha akad tehát a per lefolyásának és társadalmi hátterének Jobb ismerője Sándor Ivánnál. Krúdy könyvéről a Magyar Nemzetben ismertetést irt, és ebben megjegyzi, hogy bár az ártatla nokat felmentették, a nagy per a főtárgyaláson nem zárult le.

,,A harmincas évek elejének látszatkonszolidációjában — egy évvel Sallai és Fürst kivégzése, két évvel a Reichstag lángralobbanása előtt — Krúdy érzékelhette, mi következik” — írja. És láthatta azt is, hogy hiába irt Ady három évtizeddel előbb látnoki sorokat a tiszaesz- lári perre emlékezve: „Néhány esztendő óta érezzük a butaság közeledését, halljuk föld alatti dübörgését, figyeljük az aknamunkát. Mi néhányan húzzuk a vészharangot, lármázunk, prédikálunk, intünk hasztalan. Ma már a legkegyelmesebb államhatalom védnöksége alatt folyik a mulatság. Vadul, őrültül, gonoszul .. . Védekeznünk kell, olyan elkeseredett erőfeszítéssel, mint harcolnak a buta reakció hitványai. Nehogy a mi becsületünkön maradjon egy apróbb folt is a bekövetkezendő nagy katasztrófa vádjából."

íme: a költő harangkondulásos látnoki hangja és a széppróza mesterének szemnyitó korképe. Ébredést intő viharjelzések a Héjjasokat, Prónaiakat, Francia Kiss Mihályokat termő, tisztaszívű hazafiakat akasztó buta reakció országosának idején. Ez a védekező erőfeszítés és intés ad oly nagy súlyt Krúdy munkájának.

Vaszil Bikov: Az obeliszk

A Szovjet Irodalom 5. száma beszélgetéseket közöl; megkérdezték Jurij Bon- darevet, Mihail Kuznyecovot és Vaszil Bikovot, miért írnak ma, három évtizeddel a háború után annyit a szovjet föld, a szovjet ember háborús megpróbáltatásairól?

Kuznyecov a társai nevében is feleli, hogy a háború nem halványult el a szovjet alkotók emlékezetében, ellenkezőleg, a frontharcokról szóló új prózai írások megjelenése serkentőleg hat a jelenkori irodalmi folyamatokra. A belorusz születésű Vaszil Bikov Az obeliszk című kötete négy kisregényének egyetlen témája a Nagy Honvédő Háború. Feltételezhető, hogy mint a középnemzedék tagja, a legszemélyesebb élményei alapján írta ezeket a kisregényeket, melyeknek a legne*- hezebb körülmények között tettekre és állásfoglalásra kényszerülő hősei tudják, hogy haláluk elkerülhetetlen. Ettől függetlenül Bikov életszemlélete korántsem pesszimista; Alesz Ivanovics Moroz, Szot- nyikov főhadnagy és Tpereska halála nagyszerű példaadás: utolsó gondolatuk az embertelen fasiszta pusztítás idejéra az, hogy emberhez méltóan haljanak meg.

Nem véletlen, hogy Bikov bőséges háborús tapasztalatai alapján választotta ki hőseit — azzal a célzattal, hogy a tudatosan halált vállaló hősei tiszta humánumát szembeállítsa a fasizmus barbárságával. Mint a mai szovjet széppróza élvonalbeli művésze, tisztában van azzal is,, hogy egy embernek vagy egy kis csoportnak roppant megpróbáltatása, hallatlan testi szenvedése és végül önfeláldozó halála jelképként is hat: százezrek és milliók szenvedéséről és hősi haláláról ad intő képet. A művészi eszközökkel megjelenített életsors így a tömeg sorsáról nyújt hiteles, felejthetetlen számadást.

Egy Szelco nevű belorusz falucska határában szegényes emlékmű áll, fekete fémtábláján öt iskolásgyermek nevével, akiket a fasiszták kivégeztek. A faluba olykor elvetődő író utolsó látogatása alkalmával egy hatodik nevet fedez fel az obeliszken: a tanító Morozét. Ügyetlen kéz írta fehér festékkel a nevet a többi fölé. Miért nem szerepel Moroz neve „hivatalosan” az obeliszken? A kisregény ennek a kérdésnek nyitját bogozza; az író — a városba induló autóbuszt elkésve — Timofej Nyitovics Tka- csuk nyugdíjas tanító társaságában vág neki az országúinak, és a vándorlás folyamán megismeri Moroz életének és halálának történetét. Moroz önként jelentkezett a fasisztáknál, amikor megtudta, hogy egy meggondolatlan és sikertelen szabotázsakció után öt tanítványa a németek kezébe esett. Vállalta a kínzásokat és a halált is tizennégy—tizenhat esztendős tanítványaival. Egy áruló poli- cáj hamis jelentése, amit a háború után megtaláltak, elferdíti Moroz önfeláldozásának tényeit, és Tkacsuk élete céljának tartja bebizonyítani, ki volt Moroz, aki szerinte többet tett, mintha száz fasisztát elpusztított volna. „Ű az életét áldozta — hangoztatja. — Magától ment a vesztőhelyre. Önként vállalta.”

Az Ot végén Szotnylkovja jelképe a mondhatatlan testi kínokat elviselő par-