Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Chňoupek, Bohuslav: Ezüstpénz
fűzfavesszőt, nyírfa- és mogyoróvesszőt, feketeégert, virágokat, hogy mindezt összekötözzék, megszenteljék, és délután beszúrják a bevetett, illetve beültetett földbe, mégpedig a kutyabengét a kenderbe, a fűzfavesszőt a káposztásba, a mogyoróvesszőt és az égert a krumpli közé — s így biztosítsák a jó termést. Nemcsak az árpa fizetett jól. A munkaegység is. Emlékszem, húszezer koronát kaptam akkor, életemben nem láttam annyi pénzt, azonkívül a háztáji, tehén, borjú, disznó, mikor volt ilyen dolgom? Mikor nevelhettem bikaborjakat én, a földhözragadt szegény? Tudja, mindegyik szegénynek, aki a földdel dolgozik, van valami álma. Általában lovakról ábrándozik, fényes szőrű, szilaj paripákról, kocsiba, brlcskába fogná a pár lovat, de hát többnyire sem lova, sem bricskája nincs, csak tehene, azt fogja az eke elé, és évről évre így szánt. Nekem is volt álmom. Bikaborjak. Bikaborjak nemesítése. De hát ilyesmire nem is gondolhattam, annyi föld meg vagyon kellett volna hozzá, amennyi csak egy grófnak volt. Bevallom, sokszor csak azért jártam vásárra, hogy gyönyörködjem az erejükben, fényes szőrükben, nagy szemükben. Megérem-e valaha Is, hogy ilyen gyönyörűséget neveljek, tűnődtem útban hazafelé. És látja, sikerült. Megkértem a szövetkezet vezetőségét, azt mondták, jól van, Ivan, próbáld meg. Hozzáfogtam hát a nemesítéshez, és boldog voltam. Még ma is emlékszem, hogy amikor az első bikaborjakat eladtuk az árverésen, hetvenezer koronát kerestünk. Képzelje el, hetvenezer korona valamikor egész vagyonnak számított. Ittunk is rá nagy áldomást! Négy-öt évig így éltünk. Nem vesztünk éhen, a gatyánk se ment rá. Abba is hagyták a gúnyolódást. Hát hogyne! Hiszen a saját szemükkel látták, hogy a szövetkezetnek van pénze. Tizennyolcán építettünk, akkora házakat, mint egy kúria, cseréptetővel, csempével, tágas ablakokkal, ilyesmit azelőtt nálunk nem lehetett látni. Az új házakban megjelentek az első mosógépek, hűtőszekrények, villanytűzhelyek, ezeket azelőtt hírből sem ismertük. A villanytelepre az állam kétmilliót adott. Orvosi rendelő, autóbusz, óvoda, magtárak, pajták, istállók, tyúkólak, farmok, silógödrök, gépek. Jól ment a sorunk! Akkor aztán mi is jelentkeztünk fuvarra. Azzal mindig jó pénzt lehetett keresni. Az erdőgazdaság is adott munkát, meg az útépítők is. A magángazdák azt hitték, hogy ezt a keresetet örökre kibérelték, s most csak hápogtak. Hogyan, hát így? Hogyan? Igen, hát így, mondták nekik a járáson. Nézzék: három tehén után féldecinként adják be a tejet, hogy nem szégyellik magukat, a disznóhússal három éve tartoznak, a tojással tavaly óta, feketén öltek, ahogy az emberek beszélik, az állammal szemben nem teljesítik a kötelezettségeiket, miért teljesítse hát az állam magukkal szemben? Miért éppen maguknak adjon fuvart? Azonkívül, ha már itt tartunk: a lányát iskolába küldi, a fia a városban hivatalnokoskodik, a villanyt bevezette, új kabátot visel, mit gondol hát, a tanítók, akik a lányát tanítják, a vezetők, akik a fiát alkalmazzák, a szerelők, akik bevezették magához a villanyt, a szabó, aki a ruháját varrja, azoknak nem kell enniük? Mit gondol, a tányérjukra tehetjük azt a húst, amit maga bead? Ha nem érti meg mindezt, és továbbra is csak kapni akar, bizony nem leszünk barátok. Sokuknak derengeni kezdett a fejében. Sokan vakarták a fülük tövét. Sokan számvetést csináltak nagy sietve, hol lesz jobb. És titokban sokan a tudtunkra adták, hogy talán, esetleg, nincs kizárva, hogy visszajönnének a szövetkezetbe, ha ... Majd éppen!... — gondoltuk. Megfutamodtatok, négy éven át csúfolódtatok rajtunk, hogy gürcölünk, mint az állat, ti meg harácsoltatok, és most, amikor már minden megy, mint a karikacsapás, mindent kiépítettünk, beülnétek a készbe. Hát ebből nem esztek! Mintha semmit sem láttunk, semmit sem hallottunk volna. Lassacskán nemcsak titokban, hanem nyíltan is színt vallottak. Hallottuk, hogy ez, meg amaz is szívesen belépne ismét a szövetkezetbe, mert elvesztette a fuvart; a beadással sarokba szorították, mert a gyerekei tanulnak, és hogy egyáltalán, épp elege van már a gürcölésből. Végül beállított az első. Ma már nem lényeges, ki volt az, az a fontos, amiről szó volt, s azért mondom el, mit válaszoltunk a jelentkezőnek. — Ide halgass, komám! Eb se rágódik a koncon, ha húsra talál. Menj te csak szépen a frászkarikába. Mostanáig győztük magunk, ezután is győzni fogjuk. Ha felveszünk valakit, hát megválogatjuk, kit. Olyanokat, akiket mi akarunk. Mire ő:
