Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Chňoupek, Bohuslav: Ezüstpénz
Akkoriban sokszor összegyűltünk. Az első pillanatokban úgy éreztük magunkat, mint a hajótöröttek. Értelmetlennek találtuk az életet, sivárnak, akár a novemberi kert. De hát itt volt a megmaradt jószág, és etetni kellett. Itt voltak az istállók, a gépek, azokat őrizni kellett. És a földek? Be kellett takarítani a termést. Az ördög tudja, talán a kötelesség tartott bennünket életben. Talán a munka, amit mintha álomban végeztünk volna. Hanem a valóság csak valóság marad: amikor a legnehezebbjén túl voltunk, amikor az első megrázkódtatásból magunkhoz tértünk, az első gyűlésen megfogadtuk, hogy a gyerekünket nem adjuk olyan könnyen, hiszen annyi álmatlan éjszakát töltöttünk a szövetkezet bölcsője mellett, teljes háťom év munkáját öltük bele, nem adjuk hát ki olyan könnyen a kezünkből. Utóvégre nem lehet, hogy visszatérjenek azok az idők, amikor egész nyáron az alföldön csavarogtunk, egyik majorból a másikba vonultunk, s ahogy az aratás délről északra húzódott, úgy tértünk vissza mi is a szülőfalunkba, s hoztuk a megkeresett zsák búzát fehér lisztnek. Végtére is nem lehet, hogy újra visszatérjenek azok az idők, amikor az urasági földekre jártunk tizenhatodért robotolni... Valóban nincs értelme gürcölni a tehenekkel a nadrágszíj irtványokon, ekevassal forgatni a köves földet, tönkretenni magunkat s az állatokat is. Ma úgy látom, hogy akkor nemcsak a düh — hogy a régi idők visszatérhetnek — késztetett arra, hogy ne adjuk fel a harcot. Talán nem is csak az elveszett évekért érzett szomorúság, hiszen azok az évek forrasztottak bennünket össze. S azt hiszem, nemcsak a józan ész és a számítás kényszerített arra, hogy kitartsunk. Amikor összeszámoltuk, kik maradtunk, láttuk, hogy mindazok, akik megalapítottuk a szövetkezetei. Közülünk csak egy, egyetlenegy kommunista futamondott meg. Harminchat kommunista, ugye, elismeri, ez már erő. Ezt a csatát nem vesztettük el! Ma, annyi év múltán, nem akarok magának részleteket mesélni. Mert akkor, azon az őszön, télen, sőt egész nyárig nagyon rosszul állt a szénánk. Nyakig voltunk az adósságban. A gazdaságot félig szétlopkodták. Kevés földünk maradt, mintegy kétszáz hektárnyi. Egy munkaegységre nagy nehezen fizettünk tizenkét koronát. Balszerencsénkre, ki tudja, miféle sorscsapás volt, egy éven belül száz sertésünk megdöglött. Aki csak egy kicsit is ért a gazdálkodáshoz, tudja, mekkora csapást jelentett ez a számunkra, hiszen alig lábaltunk ki a legrosszabból. Akkoriban talán nem is aludtunk. Gürcöltünk a végkimerülésig, s némelyikünk, bocsásson meg a hasonlatért, mint a ló. Azok, akik megszöktek, fuvaroztak, kerestek a fán, a kövön, az építkezéseken, az elhanyagolt beadáson, amit senki sem sürgetett, nem követelt, utánunk meg csak kiköptek: — „A gatyátok is rámegy! Majd meglátjátok! Hogy krumlitok se teremjen!” * Krumplink azonban termett. A gatyánk se ment rá. S a jövő nem látszott olyan reménytelennek. Igaz, több minden közrejátszott: kölcsönök, szubvenció, a felvásárlási és beszerzési árak kedvezőbb szabályozása, gépek, vetésforgó, az agrotechnikai módszerek, amelyekkel a járásiak segítettek, a műtrágya, amiről mindaddig fogalmunk sem volt, keveréktakarmánnyal próbálkoztunk, takarmányrépával, első ízben silóval, s olyan termésünk lett, amilyenről álmodni sem mertünk. Ha nem tudná, a gabonát nálunk valamikor zsákkal mérték. Két zsákkal elvetett, négy zsákkal beszedett, tartotta a mondás. Búzát ritkán vetettek, és a búza hektáronként legfeljebb tizenhat zsákkal termett, vagyis nyolc mázsát. Árpát tizenöt mázsánál többet nem hoztunk ki a földből, s a répát meg jószerivel nem is ismertük. És egyszerre csak az árpa is, a búza is kétszer annyit termett, mint a régi időkben. S mindez talán első ízben történt, anélkül, hogy a szövetkezeti tagok, amikor szántani mentek, a szokás szerint tojást vittek volna magukkal, és beleszántották volna az első barázdába, hogy a szántás sikeres legyen. Az első kihajtáskor a kislibákat nem férfi alsónadrág alatt engedték ki a patakra, és nem hintették meg szenteltvízzel, hogy egészségesek legyenek. Az első tavaszi kihajtáskor a pásztor nem járta körül háromszor a házat, hogy a tehenei el ne széledjenek, hogy a jószág a legelőn együtt maradjon. János napján nem szedtek varjúhájat, galambvirágot, száraz és erős fűszálat, fehér