Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Chňoupek, Bohuslav: Ezüstpénz
Biz’isten könnyű volt azt mondani: „Mostantól fogva gazdálkodjatok közösen!” Az első éveket tapasztalatok, ügyes szakemberek nélkül kínlódtuk át. Az igazat megvallva, nem sokkal ment jobban a sorunk. Bizony nem. Az első garasokért nagyon megszenvedtünk. A föld úgy termett, mint évekkel azelőtt. Az állattenyésztéssel sem volt jobb a helyzet. Akik meg hozzánk csatlakoztak, pontosan úgy viselkedtek, ahogyan viselkedniük kellett: a maguk érdekét tartották szem előtt, és a magángazdaság felé sandltgattak, amit csak nemrég akasztottak szegre. De hogy mindent megértsen, akkoriban mifelénk sok minden megváltozott. Az emberek elmentek Csehországba, sok pénzt kerestek, épülni kezdtek az új házak, ígértek a falunak orvost, óvodát, utat építettek, a szövetkezetben istálló, tehénistállők, baromfifarmok építését terveztük, szóval megindult az élet, amikor hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, bekövetkezett. A köztársasági elnök beszédet mondott Klicsón. Nálunk meg, itt keleten, a maguk szája íze szerint értelmezték. Hát, hogy aki nem akar, annak nem kell... Talán hallott róla, mi ment itt akkor végbe. Háború. Valóságos háború, mint ahogy Rohal a nevem. Kártyavárként omoltak össze a szövetkezetek. Mindent szétlopkodtak a közösből, csak azt nem, ami nem volt összeszegezve. A létrás szekereket, a gépeket, az állatokat. Némelyik gazda sovány borjút vitt be annak idején a szövetkezetbe, és hízott tehenet vezetett el. A krumpli, a répa, minden benne maradt a földben. Néhol a katonák szedték ki. Itt-ott a traktoros szántani próbált, az asszonyok pedig, már bocsásson meg, a csupasz feneküket mutogatták neki. Máshol meg a traktor elé feküdtek: „Csak próbálj szántani, ördögfajzat, hajts hát át rajtam.” A környéken felbomlottak a szövetkezetek. Talán kettő, három kivételével az összes. Minden figyelem felénk fordult. Lesték: mi lesz Lukóval? Valóban, mi lesz velünk? — kérdeztük önmagunktól. Hiszen — és ezt mindenki tudta — régi bolsevik falu a miénk. Hanem mi mindig sokkal szegényebbek voltunk — és ezt is mindenki tudta —, mint a környékbeliek, a falunk közvetlen a kertek alján kezdődő hegyek közé szorult, s a hegyekből hasítottuk ki nyomorúságos, darabka földjeinket. Nos, mi lesz? Kitart-e Lukó? Helyesebben, kitartunk-e? Sokan már biztosra vették, hogy nem. És nem is titkolták a véleményüket. — Megdöglötök! Már a ti dicső szövetkezeteteknek is befellegzett! — gúnyolódtak. Mert itt nálunk is, mint mindenütt a környéken, mindenféle képtelen dolgok történ tek. Itt is kirohantak az ostoba asszonyok a szövetkezeti földekre, és veszett ebként futkostak, ahol a traktoros szántott: — Hogy a csúz hasogassa a kezed! Hogy ölelgetne meg a keresztgerenda! Hogy az ördög vinne el! — ócsárolták, és lerángatták a traktorról. Itt is rávetették magukat az irigyek a közös gazdaságra, hogy szétlopkodják, a kötőféktől kezdve a vetőgépig. A szomszédok itt sem köszöntötték egymást keresztényhez illőn; ha valaki a közös földön dolgozott, a fél falu is elment mellette, mégse vette le senki a kucsmáját, és nem mondta, mint ahogy illett volna: Adj’isten szerencsét! így történt, hogy ötvenhárom őszén kereket oldottak a szövetkezetből azok, akiket azért léptettek be közénk, hogy az egész falu a közösben legyen. Persze, nem mindenki ment el, de majdnem mindenki. Nem is nagyon marasztaltuk őket. Igaz, hogy nem is adtak a tartóztatásra sok alkalmat. — Beszélhetünk nektek, akár a beteg ökörnek! — mondtuk nekik búcsúzóul, és keresztet vetettünk utánuk. — Jön még a kutyára dér! — vágták vissza. Elváltunk, mintha sosem éltünk volna egy faluban, mintha sose ismertük volna egymást, mintha sose láttuk volna egymást. Mint az idegenek. Aztán méghogy „Egy falu, egy család!” — mint ahogy a háború alatt kiabálták az agrárpártiak. — Mit tegyünk? Hogyan tovább? Megadjuk magunkat? Mi kommunisták, frontharcosok, partizánok, koldusok, akik egész életünkben csak arra vártunk, hogy majd eljön a szocializmus, és most, hogy eljött, meghátrálunk?
