Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Chňoupek, Bohuslav: Ezüstpénz

A plébánosköztársaság fűt-fát ígért, de egy fikarcnyival se javított a sorsukon.

Hanem meg is háláltuk! A háború két utolsó évében Itt a környéken heves partizánharcok folytak. S mikor eljött a felszabadulás, Liptószentmiklóstól Rózsahegyig és Sztrecsnóig harcoltunk, a mi hadseregünkben is meg a Vörös Hadseregben is, volt, aki egész Prágáig elment.

Aztán hazatértünk, s látva a romlást, a könnyünk is kicsordult. De kemény emberek vagyunk, kilábaltunk a bajból.

Aztán elérkezett a napja, amikor a szövetkezetekről kezdtek beszélni.

Amikor első ízben jöttünk össze, hogy meghányjuk-vessük a dolgot, mi, kommunisták mind egy szálig ott voltunk. S velünk együtt a partizánok és a frontkatonák. Ügy is mondhatnánk, hogy a gárda.

Valójában a nincstelenek, a szegények. Hiszen a pártba nem a földbirtokosok léptek be. Földünk mindegyikünknek éppen annyi, hogy ránk illet a csúfolódás: „Ne feküdj keresztbe a szántón, Vasil. Ha kinyújtod a lábad, letaposod a szomszédét!” Szóval földünk olyan két kapa volt, de már akkor sokan közülünk úgy vélekedtek: Gazdálkodjunk így. Inkább kevesebben, de csupa magunkfajta. Kis gomolyag sajt, de tiszta sajt!

Csakhogy nem mindenütt gondolkodtak úgy, mint nálunk. Főként ott vélekedtek másképpen, ahol azt hitték, hogy szövetkezetesíteni annyi, mint a gabonaszálakat kévébe kötni. S mivel szívesebben küldözgettek föl olyan jelentéseket, melyek szerint az újor- nan alakult szövetkezetbe a gazdálkodók kivétel nélkül beléptek, csakhamar minket is elővettek. Hogy hát fontos, hogy mindenki benne legyen a szövetkezetben. Majd segítenek.

Hasztalan figyelmeztettük őket, várjunk, próbáljuk meg a magunk erejéből, mi, akik a szegénységből és nyomorból kikerülve most próbálunk lábra állni, s önszántunkból, meggyőződésből, ha úgy tetszik, öntudatosságból alakítottunk szövetkezetei.

Nem, az egész falunak be kell lépnie a szövetkezetbe, mondták.

Ügy is lett. Az alvégtől a felvégig mindenki tag lett. Az egész falu.

Köztük olyanok, akik mindenféle furfanggal jöttek közénk.

Volt olyan, aki fészekaljnyi gyerekével élete során alig tíz kapa földet szerzett, s amikor elmentek hozzá, hogy írja alá a belépési nyilatkozatot, hallani sem akart róla: nem adja a földjét holmi iszákos jöttmenteknek, lusta tökfilkóknak, hiszen azok kiforgatják a nehezen megszerzett vagyonából, elherdálják a gazdaságát. Az utolsó között írta alá. Egy nappal később sírva, verítékezve rohant hozzánk, kezében szorongatta báránybőr kucsmáját: „Az istenért, adja vissza a jelentkezési lapomat!” Úgy visel kedett, mint aki eszét vesztette, míg aztán visszaadták a jelentkezési lapját. Még egyszer visszajött, visszahozta a belépési nyilatkozatot, keze remegett, nem akarja, hogy a gyerekein álljanak bosszút, mondta. Nem érdemes jónak lenni ezen a piszkos világon. Mondja csak, milyen kedvvel dolgozhatott közöttünk ez az ember? S ez még a jobbik eset volt.

Az újonnan alakult, egész falut felölelő szövetkezetek némelyik tagja bizony nem is titkolta, hogy csak muszájból lépett be. S még kevésbé titkolták, hogy a szövetkezet csak arra jó nekik, hogy kacsapecsenyét egyenek. Dolgozni csak a magukén dolgoztak. Fuvar, háztáji. Mit tehetünk az ilyenekkel?

S ez még csak a kezdet volt.

Könnyű azt mondani: Gazdálkodjatok közösen! Csakhogy sosem volt egyikünk parcellája sem szélesebb, mint a nadrágszíj. És még azt is úgy szántotta mindenki, ahogy az apja, öregapja tanította: tizennégy-tizenhat centiméternél nem mélyebben, mert úgymond, a mélyebb szántással kiforgatná az alsó, terméketlen és nyers földet. És Csak kézzel vetett, rendesen meg nem rostált vetőmagot, bár azelőtt nálunk az volt a szokás, hogy a vetőmagnak szánt gabonát télen az egész család válogatta. Trágyázni is nagyon soványan trágyázta a földet, csak korhadt falevéllel, mely tele volt gyommal, és többet ártott, mint használt a talajnak, mert rendes szalma sem akadt a jószág alá.

Könnyen kimondták: „Fejlesszétek az állattenyésztést!” Csakhogy addig mindegyikünk csak a maga lesoványodott tehenét etette, fejte a sötét istállóban.

Bizony, könnyű azt mondani: „Vezessétek be a vetésforgót, tartsátok be az agrotechnikai határidőket, szervezzetek, kezdeményezzetek, korszerűsítsetek!” Csakhogy mindeddig kaszával vágtuk le a gabonát, az egész termést nyírfavesszővel egypár kévébe kötöttük, a pajtában cséphadaróval Szent Miklós napjáig ki is csépeltük, és a magtárba, uram isten! — eltettünk néhány szakajtóval.