Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Chňoupek, Bohuslav: Ezüstpénz
eljutni a járási székhelyre. Sokan, főleg asszonyok, nem láttak autót sem vonatot, nem hallottak rádiót. A hivatalok mindennapi tartozéka a korommal teli tálacska ujjle nyomatok vételére, ez pótolja az aláírást. A halottak ugyanabban a szobában fekszenek, amelyikben a család, akkor is, ha fertőző betegségben haltak meg, mert az emberek nem hisznek a „ragályban”. Mivel pénz nincs, orvoshoz csak akkor mennek, amikor a beteg már a halálán van. Hamarabb viszik a tehenet vagy a lovat állatorvoshoz, mint a család valamelyik tagját orvoshoz. Amikor sorban pusztulnak a csecsemők, gyakran hallani: ha meg kell halnia, meghal. Közben szerintem az emberek olyankor is meghalnak, amikor elég volna az egyszerű vakbéloperáció vagy orvosi segítség a szülésnél. Iszonyú ez. Kétségbe ejt saját tehetetlenségem ... Nos, mit szól ehhez? Mit tegyek hozzá én, Ivan Rohal, a tanulatlan ember, amikor ezt egy tanító írta? Ha még valamit, annyit fűznék hozzá, hogy egész éven át savanyú leves, zabkenyér, krumpli, zablisztből készült zsírtalan „varjanka” volt a táplálékunk. Lisztet otthon őröltünk, malomkővel, az ételt csipetnyi marhasóval ízesítettük, s ma már miért ne vallanánk be: a sót az állami erdők etetőiből csentük. Fehér kenyér egy évben egyszer volt, pésachkor, húsvétkor. Hús? Nagy ünnepen is csak kiskecskét meg bárányt ettünk. Ha valaki hizlalt is sertést, csakis eladásra. Egész évben mezítláb jártunk, csak vasárnap mentünk otthon készített bocskorban az istentiszteletre. A legények a tánchoz úgy kérték kölcsön a csizmát, a lányok mezítláb táncoltak, agyontaposott lábbal tértek haza. Még jól emlékszem a lányok véres lába nyomára, ahogy hazafelé jöttek a szomszédos Malcóból, ott ugyanis nagyon járta a csárdás. Mint ahogy a savanyú leves meg a krumpli a test javát szolgálta, a zsidó pálinkája az észt, az egyház pópástul a lelket erősítette — leggyakoribbb vendégünk, a végrehajtó rendeltetése az volt, hogy az életünk csupa szenvedés legyen. Emlékszem, csak Kom- lóspatakon a válság egyetlen éve alatt öt porta került dobra, és harminc földművest árvereztek el. Szó, ami szó: valamikor nem ment rosszul az urak sora. Nálunk is, meg egész keleten öröktől fogva az volt a szokás, hogy amikor fiúgyerek született, az első fürdővízébe fűrészt tettek, hogy dolgos legyen, gyalut, hogy ügyes legyen, cukrot, hogy jó legyen, sót, hogy szeressék az emberek, ezüstkrajcárt, hogy gazdag legyen. Ha leányka született, a fürdővízbe lúdlábat tettek, hogy ne fázzon, ha majd mos a patakbban, orsót, hogy fürge legyen, rózsafűzért, hogy erényes legyen, s ugyanúgy, mint a fiúgyereknek, ezüstpénzt, hogy gazdag legyen. Aki pedig másképpen akart élni, s volt két dolgos keze meg jó lába, emberemlékezet óta elment a nagy vizen túlra. Mint a vers mondja: Könnyezve üzenünk idegen országból! Az éhség hazánkból minket kikorbácsolt.* Még ma is végigmehet a falun a felső végétől az alsóig, bekopoghat sorban az ajtókon, mindenütt azt mondják majd, hogy ha nem hárman, akkor ketten, de legalább egyvalaki egész biztosan járt Amerikában, vagy még ott is van. Akadtak olyanok is, akik háromszor-négyszer is elmentek szerencsét próbálni. Egyesek csak azért jöttek haza, hogy kifizessék az adósságot a kocsmárosnak, az uzsorásnak, és elnyűtt testüket és megtört lelkűket visszaadják az anyaföldnek. Higgye el, a hajójegy volt az egyetlen bizonyosság, ami az emberben éltette a reményt. Hogy egyszer majd élni fog. Emberhez méltón. Persze, mindez régen volt, még Masaryk meg Beneš idejében. Azóta elröpült néhány esztendő. * Kulcsár Ferenc fordítása
