Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - ÚJ HANGOK - Csáky Károly, Cuth János, Hajós László, Kertész Gábor, Kiss József, Lacza Tihamér, Lunczer Gabriella, Poór József, Süli Gabriella, Somos Péter, Soóky László, Szigeti László, Vajkai Miklós: Versek és novellák

a focipálya felé tolom, s az emberek összesúgnak mögöttem: ő az a tehetség, kicsi, de a tüdeje olyan, mint a vádlóé. És ma is mi nyerünk, az ellenfél hiába vezet támadást támadásra, az én gólommal győzünk; sok pénzünk iesz, anyám, veszek neked szoknyát, cipőt. A vonat sebesen vitt. Még ebéd előtt Párkányban voltam. Kimentem egy rétre, s a térképet tanulmányoztam. Először voltam itt. A térkép és az én tudományom szerint a nap éppen rossz helyen terpeszkedett az égen. Most nem volt nálam iránytű. A táskámat elrejtettem egy bokorban, és fölfedező útra indultam. Ismét ráakadtam a vasúti töltésre, s föl kellett mennem a pályatestre, mert a töltést kőt oldalról hullámzó víz mosta. Emlékszem, mennyire zavart ez a körülmény, mígnem egy házat pillantottam meg, melynek csak a teteje látszott ki a vízből. Visszamentem a táskámért. Ettem és leheveredtem a magas fűben, hogy elkészítsem a haditervet. Éreztem, hogy az árvíz nekem segít. Esteledett már, amikor újra elmentem a vasúti töltéshez: megfigyelésre. Egy vonatszerelvény közeledett, lassan mentem a szerelvény után. A táskámat egy fa mögé rejtettem. Néhol a víz nem érte el a töltést, a magasabb területek szárazon maradtak. Elhagytam egy őrházat. A töltés mellől itt elhúzódott a víz. Sötét volt. Megszólítanak. Odamegyek a kérdezőhöz. Most látom, hogy hat-nyolc katona beszélget a fűben heve- részve.

— Hová, hová? — kérdezi szlovákul az egyikük.

— Sétálok — mondom —, a nővérem elengedett. Az őrházból jövök, itt lakom.

— Hol a nővéred?

— Hát itt az őrházban, vacsorát főz — mondom nagyon rossz kiejtéssel.

A szívem annyira dobog, hogy utóbb még meghallják. Mintha megvitatnák a dolgot. A nővéremről beszélnek, én meg mondom, hogy Dovidenia és tovább állok. Amikor már nem láthatnak, hárman felállnak és elindulnak a töltésen visszafelé, az őrházhoz. Egy hídon szalad át a vasúti pályatest. Fel kell derítenem a terepet. Egy tábla jelzi, hogy tilos itt járni. Beszédet hallok, katonák. Csak kutyájuk ne legyen — villan át az agyamon. Nem volt. Sikerült elsurrannom melletük. Ismét víz mossa mindkét oldalról a töltést. Szerelvény jön mögöttem. Rohanok, hogy valahol elbújhassak. Végre, egy kissé arrébb, ahol a víz megkerül egy földnyelvet, bokrok sötétlenek. A vonat idegesítően lassan jön. Milyen messze lehet még a határ? A szerelvény alatt dübörög a töltés, szinte rezeg belé a föld. Hirtelen egy ötletem támad. Felmászok a töltésre, és várok egy szerha nélküli vagonra. Megvan! — kiáltok az izgalomtól, és könnyen fellépek a lépcsőjére. Bentről lesek kifelé, hol is a határ, őrzik-e katonák. Épp hogy beránthatom a fejem. Majdnem az arcomba világítottak. Szívem hevesen ver. Ki kellene szállni, mondom, mert különben még átvisz a határon. Odaát meg biztos egyenként vizsgálják meg a vagonokat; képtelen vagyok felállni. Egyszer csak hallom ám, hogy furcsán zúg a vonat, más a kerekek csattogása. Kitekintek. Hídon megyünk. Dühömben elbőgöm magam. Ha itt lenne a táskám, akkor minden rendben lenne. Elhagytuk az országhatárt. Ez már Magyarország. Kiszállok. Könnyedén lelépek a kocsi lépcsőjén. Balkéz felől hegyes vidék. A szerelvény elhaladt. Jobbkéz felől víz nyaldossa a töltést. Mit tegyek? Az Ipoly hídja, vagyis a határ fél kilométerre lehet. Elinduljak gyalog? Vagy várjak egy vonatra, hátha megy visszafelé is? Rejtekhelyei keresek. Az idő észrevétlenül múlik. Szüntelenül átkozódom, hogy miért nem hoztam magammal a táskát. Mindenem benne maradt, az éles konyhakésen kívül (ezzel metéli anyám a tésztátj, melyet a derékszíjam mögé dugtam. Előveszem és szorongatom. Vissza kell mennem, döntöm el. Szerelvény jön, hallom a levegőben a kerekek csattogását. Még nem tudom, melyik irányból. Aztán elcsüggedek: ez is Csehszlovákiából jön. Remegve várom, melyik irányból. Fellélegzek; Párkánynak tart.

Találtam nyitott kocsit. Fáradtan ülök, hirtelen kedvetlen és álmos lettem. Hallom, hogy dübörög alattunk a pályatest, hídon megyünk. Óvatosan kilesek, ez az Ipoly. Nyugodtan ülök. Hisz a táskámat még a Garam előtt rejtettem el. Eltelik vagy húsz perc. Végre újból dübörgés. Ez a Garam hídja. Óvatosan lesem, mikor következik az őrház, hogy utána kiszálhassak.

Az őrházban sötét van. A katonák biztos gyanút fogtak, mondom mégegyszer, ismételve, amit már órákkal ezelőtt gondoltam, mikor az a három ember elindult, hogy megtalálják a nővéremet. Kiszállok. Eltart egy órát is, míg megtalálom a bőrtáskámat. Indulok tovább a rétre, ahol délután heverésztem, hogy kialudjam magamat. Éjszakám következő része nyugodt volt. Mikor felébredtem, sütött a nap. Gondoltam, bemegyek