Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám

Egy napszemüveget csúsztatott a markomba. Nem tudom, hol szerezte, a kerete móka-’ san keskeny volt, az üveg sötét. — Vigyázzon rá — mondta —, hogy akkor is meglegyen, amikor majd viszontlátjuk egymást... Szomorú volt a mosolya, akárcsak az én szívem, s mint az a derült, sugaras fehér nap. Abban a percben szinte eggyé forrottunk, szorosan, fojtogatóan fogott össze ben­nünket a világ vaspántja, s bánatos harmónia harangjai bongtak bensőkben. Lehetetlen szavakba foglalni, mennyire felemelőek az ilyen pillanatok. — Búcsúzzunk hát — mondta Štefka hritelen. — Szolgálatban vagyok. Kezet fogtunk. Vidámnak kellett látszanom, tisztelgésre emeltem a kezem, s össze­ütöttem a bokámat, nagyot koppant a cipősarkak kemény bőre. Ismét a lábamon állok, erősnek és egészségesnek érzem magam, úgy tűnik, már csak a díszmenet és a fanfárok hangja hiányzik, holott tovább kell verekednem, újra az élet-halál napjai következnek, amidőn a túlélők létét mások halála váltja meg, mert ilyen a háború, ilyen buta és kegyetlen, de napjaink és az egész értelmetlen mészárlás fölött ott magaslik a halandó s mégis legyőzhetetlen ember, aki repülni vágyik, halál és erőszak nélküli életre készül, mely nem ijesztgeti alattomos robbanások dörejével', s melynek folyamán nem fenyegeti majd veszély a szeretteit, téged sem, édes Štefkám... Kissé sajnáltam, hogy a cimbo­ráim nélkülem léptek át hazám határát, hogy nem lehettem részese azoknak a percek­nek, amikor a katonák leborultak a földre beszívni a rögök illatát, a rögökét, melyek­nek íze immár halálukig megmarad emlékezetükben... Az elképzelt érzések és pilla­natok könnyet csaltak elő a szememből, s nem szégyelltem, hogy sírok. Azt mondtam magamnak: hazamégy, Vlado, haza, anyádhoz és apádhoz, fivéreidhez, a faluba, Angé­lához ... Igen, Angélához... Ó, szép kicsi Stefka, ha elmondhatnám neked mindazt, ami a szívemet nyomja, ami a homlokomat, nyelvemet, szavamat, kezemet átforrósítja... a kezemet, mely egyre csak mozdulni vágyna, hogy arcodat, hajadat simogassa ... Olyan rég volt, amikor... Már nem is tudom, milyen a női test, milyen érzés, ha az ember hozzáér. Angélának csak a kezét szorongattam, s csak egyszer csókolóztam vele, a Máriáról való emlékképeim pedig teljesen összekuszálódtak... Téged, štefka, téged sohasem feledlek el, téged kívántalak látni nyomban az újjászületésem után a kórháza­tokban, te vagy számomra a kigondolt szép világ megtestesült jelképe ... A mentőautó elindult. A sofőr mellett ültem. Micsoda diadalmenet. Kleopátra Rómába tart. Vlado Gábris visszatér a frontra. Az elsuhanó vidéken csaták emlékjegyei szegélyezték az utat. Lánctalpaktól felszag­gatott föld, ágyúlövedékek és aknák kráterei, autóroncsok, szerteszét heverő rozsdás vasdarabok. A sárguló fűszálakon megfeketült embervér. Hol az egyik, hol a másik oldalra tekingettem. Aztán magam elé meredtem. Mindenütt ugyanaz a kép, Egyforma szomorú lejtők, fáradt erdők nyögése, s a szüntelen nógatás, siess, Vlado, siess, baj­társaid hívása sürget. Hamar megérkeztünk a kötözőhelyre. Az egységed a bal kéz felőli körzetben tartóz­kodik, mondták a szanitécek. Egyedül is odatalálsz. Persze hogy oda. Jobb lábbal dobbantam rá a gyalogútra, talán babonából. A szakaszt tüzelőállásban találtam. Egy katona — új ember lehetett, nem ismertem — bevezetett a bunkerbe a szakaszparancsnokhoz. Vojta főhadnagy meghallgatta a je­lentésemet. Ügy tett, mintha minden rendben volna, egy darabig még a térképet néze­gette a sebtében összerótt asztalnál. Aztán felpillantott rám: — A csapat létszámát sikerült új emberekkel kiegészíteni. Mit szólnál, ha egypár napra szabadságra küldenélek? Szabadságra? Erre nem számítottam. Azt hittem, csak akkor kapok szabadságot, ha egész hazánkból kiűzzük a németeket. Vojta ajánlata főbe kólintott. De tudtam, hogy igaza van. Sebesülésem elég súlyos volt, súlyosabb, mint gondoltam. Erősnek, egész­ségesnek éreztem magam, de kibírnám-e vajon a végtelen hosszú csaták fáradalmait? Nem mertem megszólalni. — A faluja három nappal ezelőtt felszabadult — folytatta a főhadnagy. Fontos tényt közölt velem, azért magázott. — Maga lesz az első katona, aki hazatérhet a szeret­teihez!

Next

/
Oldalképek
Tartalom