Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám

Az első katona! Valóra válik hát az, amit annyira áhítottam! Itt az idő, amikor végre nem kell attól íélnem, hogy nem látom meg többé szűkebb pátriámat. Fügét mutatva a háborúnak, bekopogok konyhánk ajtaján.

Maťovčík a lövészgödörben toporgott. Mérgelődött, duzzogott valami miatt — különös fiú volt, olykor különféle gyermeteg kópéságokat művelt, csak a csínytevésen járt az esze, máskor meg méregdudává változott, fortyogott és szitkozódott, csitíthatatlan harag fűtötte. A háború sem csökkentette tettvágyát, melynek tudata úgy járta át meg át a testét, mint a hideglelés. Én, barátom, mondta egyszer, három háborút is meg tudnék nyerni az erőmmel. Én pedig egészen jól megvolnék háború nélkül Is, feleltem neki akkor. Lenéző pillantást vetett rám: megint a filozófus beszél belőled, mondom, hogy három háborút is megnyernék, és egy nap alatt kivágnék egy egész erdőt, hogy a te szád íze szerint beszéljek, mert ne gondold, hogy kéjmámor számomra a fritzek hasában vájkálni; hidd el, én is jobban örülnék, ha odahaza vedelnék a híres bajor sörüket, és csak hallomásból ismerném őket. Persze sohasem tűztünk komolyan össze, egy-egy vita nem bonthatja meg a barátság kötelékét, még akkor sem, ha a tetves háborúról folyik a szó ...

Csak akkor vett észre, amikor egészen melléje értem, felém fordult, nagyot nézett, s leengedte a géppisztolyt a lábához, mintha vigyázzban állna.

— Na most már valódi professzor vagy — mondta —, jól áll neked a szemüveg, snájdig fiú lettél, istenemre.

így köszöntött. S bizonyára folytatta volna a viccelődést, ha el nem némítja komor ábrázatom. Látszott azonban a szemén, hogy gondolatban tovább mondja a magiét: úgy teszel, mintha te volnál az első sebesült, de ha különleges bánásmódot vársz:, ám legyen, szólj csak bátran, hallgatok, mint a csuka, vagy babusgatni kezdlek, mutasd kicsikém, mit csináltak veled azok a csúnya bácsik ... Kezet ráztunk.

— Oda van a fél szemem — mondtam, hadd tudja Maťovčík is, hányadán állunk

Bólintott, nem tudta, mit szóljon, nagy baj, az bizonyos.

— Hát lőni... tudsz-e még?

Társalogtunk egy ideig. Maťovčík tele volt élménnyel. Örült, hogy nem énrólam beszéltünk. Az első csoporttal ért az országhatárra, s egy óra hosszáig feküdt az ázott televényen, csaknem a földbe bújva. Ha nem is egy óráig, de néhány hosszúnak tűnő percig biztosan ott hasalt. Közöltem vele, hogy a parancsnok szabadságra akar küldeni.

— Akár végleg is hazaküldhetnének — mondta Maťovčík csendesen. — Fél szemmel úgysem tudod megcélozni a nácikat.

Ekkor eszméltem rá, hogy a sebesülésem nem csupán ahhoz az egy pillanathoz kapcsolódik, mely földhöz vágott, mint mérges paraszt a zsákot, hanem sok következménye lesz még, s minden tervezgetésem és elhatározásom előtt számolnom kell vele.

Elbúcsúztam Maťovčíktól, nem akaródzott tovább társalogni. Mégis bölcsebb ez a fiú nálam, lám, most is helyettem gondolkodik. Feküdtem a kórházi ágyon, vártam a női hangot, Angélára gondoltam, gyarlóságokkal foglalkoztam, melyeknek semmi közük a lövészárkokhoz és az egyeruhás férfiakhoz... Nem az volnék immár, aki voltam? Megváltozott bennem valami? Nem, nem veszhetett ki belőlem mindaz, amit az egykori Vlado látott és átélt... Az álmai, vágyai, gondolatai... Maťovčík helyettem is s-zenvedatt. Az ő életében tulajdonképp semmi sem változott, csak éppen a szekercenyél helyett géppisztoly agyára feszült a keze, s az erdők helyett a nácikat irtotta... Ráhibázott, nem lesz könnyű a további sorsom. A félszemű ember csak félember. Féiemberré satnyultam, ám kétszeresére nőtt a gyűlöletem a németek iránt, akik a gránátot felém dobták, minden kéz iránt, mely gránátokat hajigái ártatlan emberekre...

Vojta főhadnagy a bunkerben ült. Megmondtam neki, hogy beleegyezem a szabadságolásba. Jól van, mondta, hasznodra lesz, kipihened magad, de várj még egy kicsit, vedd át az útravalódat... a hadtestparancsnok kitüntetett az ellenséggel szembeni hősi helytállásodért...

Feltűzte az érmet a mellemre, kezet nyújtott. Ha visszajössz, iszunk rá egyet, most eredj enni, addig megírom az elbocsátólevelet.

Lefelé bukott a nap, amikor elindultam. Gyönyörűnek láttam a tájat s az előttem kanyargó utat.

Veres János fordítása