Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám

Hajnalban ébredtem. Odakint hideg volt, meggémberedett a kezem a takarón. Sokáig kellett várnom, míg az ismert léptek kiváltak a folyosóról beszűrődő neszek közül. Nem hozzám jött, más ágy felé sietett. Ügyet sem vet rám, gondoltam, tudja, hogy rendben vagyok, ködképet hajszoltam, nevetséges az egész. Csukott szemmel feküdtem. Szándékosan titkoltam, hogy ébren vagyok. Gondoljon, amit akar, csak azt ne higgye, hogy fontos számomra a személye. Pedig nagyon is fontos, csöppet sem kevésbé, mint a saját mivoltom. S akkor, abban a pillanatban, amikor csalódásom már haraggá kezdett fajulni, odajött az ágyamhoz.

— Miért nem néz rám? — szólt a hang.

Štefka! Štefka ...

— Ne ravaszkodjon, tudom, hogy nem alszik. Ne féljen, nem vagyok nagyon rút.

Motyogtam valamit, igyekeztem közönyös képet vágni, hanyagul viselkedni. Nagylelkűen kinyitottam a szemem. Mosolygós arc. Štefka! A lányhang. A lépések. A bő fehér köpenyben még kisebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Köpenye ujját feltűrte, a gallér messze elállt a nyakától. Szép kerekded arc, barna haj, ívelt szemöldök, sötét szem, hosszú pillák, arányos orr, finom vonalú száj, az állán gödröcske. Mint a festett kép. Az álmok leánya. Melegség áramlott szét a testemben. Sohasem próbáltam elképzelni, milyenek az arcvonásai. Annál kellemesebb volt a meglepetésem. Tudtam, hogy ebben a percben minden lányt szépnek látnék, de Štefka csakugyan szép volt. Sokkal szebb, mint a világ, amelyben éltünk, melybe önszántunkon kívül belesziilettünk, s amely egyik megpróbáltatásból a másikba sodort bennünket. Kívántam-e én, hogy háború legyen? Hát Štefka? S a bajtársaim? Egyikünk sem!

— Elnézést — mondtam —, szeretném megtörölni a szememet. Könnyezik.

— Sír — mosolygott Štefka. — Igazán sír.

Fölém hajolt, megtörölte a zsebkendőjével a szemem.

— Derűs az idő, zavarni fogja a látását a világosság, de hamar hozzászokik a fényhez.

— Én csak magát akarom látni — mondtam. — Maga sugárzóbb, mint a napfény.

— Örülök, hogy végre tréfálni való kedve van.

— Ez nem tréfa — védekeztem. — Halálos komolyan mondom. Miből gondolja, hogy tréfálok? Az őszinteség nem azonos a tréfával.

— De maga nem őszinte, maga tréfát űz belőlem. Mennem kell, sok a dolgom.

Délelőtt bejött az orvos. Maroknyi gyógyszert nyomott a kezembe, és azt mondta:

— Menjen a holmijáért. Ebéd után mentőautót küldünk a kötözőhelyre. Magát is elviszik.

Egy óra tájt útrakészen nézegettem a mentőautót. Szemüveges szanitéc sürgölődött a kocsi körül, tudván, hogy kockázatos lesz az utazás. Nem értettem a munkájához, a sebesülésemig sohasem találkoztam akcióban levő szanitécekkel. Jól éreztem magamat. Kicsit ideges voltam, s igyekeztem leküzdeni a feszültséget, mely úgy furakodott a mellembe, mint zimankó a bőr alá. Bevallom, biztosra vettem, hogy Štefka kijön elbúcsúzni tőlem. Nem tudtam, merre keressem, csak várakoztam hát tovább. És valóban kijött. Nem fehér köpenyt viselt, csinos szoknya és orosz ingzubbony feszült rajta. Jól festett az egyenruhában. Szebb volt, mint a verőfényben fürdő őszi délután.

— Itthagy hát bennünket — mondta.

— Az ágyamon már bizonyára új beteg fekszik.

— Szeretne itt maradni?

— Nem tudom ... most, hogy magát nézem, azt hiszem, igen.

— Megint hamiskodik?

— Nem értek én ahhoz.

— Ne mondja ... Van valakije?

— Van is, meg nincs is, ahogy vesszük. Legyen maga a párom.

— Bolondos fiú.

Gyöngéden, ahogy csak a tiszta szívű lányok tudnak simogatni, megérintette az arcomat s rajta a gézt. Mintha azt akarná mondani: vigyázz magadra, te katona, hosszú még az út előtted, s az út végén... az út végén talán... én várlak majd, te katona ...

Azt mondtam:

— Ha véget ér ez a háború ... szeretnék magával találkozni, Štefka.

— Én meg azt szeretném, ha el sem kellene válnunk egymástól, ha a kívánsága már ma megvalósulhatna, ebben a percben ...