Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám
zésüket és ideges, türelmetlen lépteiket hallom. Bizonyára azt kívánják, hogy minél előbb tűnjek el erről a helyről. — A kórházban rendbe tesznek — mondta vigasztaló, nyugtató szándékkal Maťovčík —, fogunk mi még együtt harcolni. A kórházról beszélsz, cimbora, a kórházról? Ez azt jelenti, hogy nagy bajban vagyok. — Éppen most kellett kidőlnöm a sorból — mondtam, leküzdve a fájdalmat, mely szertevándorolt az arcomban, izomtól izomig, idegtől idegig. — Azt hittem, a Lysát együtt foglaljuk el. — Elfoglaljuk, Vlado, elfoglaljuk a te nevedben is — mondta Maťovčík. Be jó, hogy ő is ott volt velem, akihez szinte testvéri vonzalom kötött, csak ő volt ugyanolyan fiatal, mint én, mi ketten voltunk a legifjabb katonák a szakaszban. De miért gondolkodom múlt időben? Miféle előérzet munkál bennem? Mi történt hát? Nem tudom, talán lázálom kínoz, legyűrt a fájdalom, kinyújtom a kezem, meg akarok fogódzni valamiben, mert kibírhatatlanul rossz ily ernyedten feküdni a sötétben. — Igyál — mondta Maťovčík. Tenyeremen megéreztem a kulacs fémjének nyers hidegét. Maťovčík a számhoz igazította a kezemet, nyelvemen éreztem a folyadékot. Vodka volt. Maťovčík különös fiú volt, mindig a keze ügyében volt az éppen szükséges holmi. Ha ő is megsebesült volna, gondoltam, egymás mellett fekhetnénk a kórházban. Szamárság. Először is, ki tudja, valóban kórházba kerülök-e, aztán meg: Maťovčíknak harcolnia kell, joga van hozzá, hogy az elsők között jusson föl a hegyre, a Lysá az ő hegye is, ugyanúgy igényt tart rá, mint a többiek, akik közt egy kis idővel előbb még én is ott voltam. Ki tudja, eszébe jutok-e, ha fent áll majd a gerincen, a Lysá legmagasabb pontján, s mélyen magába szívja a szlovák erdők távoli illatát. Motorzúgás hallatszott. — Megjöttek a szanitécek — mondta Maťovčík —, végre! Levittek, pontosabban szólva lehúzgáltak az úthoz, befektettek az autóba. Útközben még kétszer vagy háromszor megálltunk. Meg akartam kérdezni, hová visznek, de csak halk nyögdécselést hallottam a kocsiban honoló csöndben. A szenvedő ember nemigen kedveli a buta kérdéseket. Eszembe jutott, hogy el sem búcsúztam a bajitársaimtól. A tábori kórházban megmosták az arcomat, egy pillanatig láttam a fölöttem serénykedő fehér köpenyes embereket. Csak ekkor jöttem rá, hogy látok. Látok! Nem, eddig eszem ágában sem volt, hogy az esetleges vakságtól kell tartanom, noha tudtam, hogy megsérült a szemem, ám most, amikor késpengeként mélyen a tudatomba hatolt azoknak az embereknek a fehérsége, akiket csak egy pillanatig láthattam, mégis elszorult a torkom. Megvakulhattam volna, kifolyhatott volna a szemem, a világtalanok örök éjszakája nyelhetett volna el, hogy életem végéig fehér bottal ődöngjek a földgolyón, akárcsak a falunkbéli öreg Mágel. Sohasem éreztem sajnálatot a vénember iránt, mindig kitértem az útjából, nem szerettem találkozni vele, féltem, hogy nekem jón, vagy netán megkér, vezessem el ide vagy amoda. Ember, aki csak halványan sejti, mi zajlik körülötte, ember, aki örökösen fehér botjára és mások segítségére van utalva... Nem! Nem gondolok az öreg Mágelra, nem gondolok a szememre. Hiszen látok. Az orvos fehér köpenyt visel. Az ápolónőn is fehér köpeny világított. A főkötője is fehér. Láttam őket. Vagy talán ... csak az ösztönök játéka az egész? Ámítom önmagamat? Persze ... ha az ember iaz „orvos” szót hallja, ha meghallja az... orvos lépteit, nyomban a fehér szín jelenik meg emlékezetében ... Hát akkor ... láttam-e őket csakugyan, vagy ... Végigsimítottam az arcomat. Kendő takarta. Nem láttam az anyagát, de tudtam, hogy kendő. Lehetséges volna? Nem, nincs ok az ijedelemre, ne kérdezősködj... Nem teheted, nem szabad! — Feküdjön nyugodtan — szólt egy hang. Lágy, selymes leányhang, mondaná az irodalomtanárom. Selymes leányhang. Máriáé? Nem, Mária nem így beszélt. Mária volt az első nő, akit szenvedélyesen szerettem, de az ő érett asszonyhangja másként zengett. Mélyen és hízelkedően. A falunkbéli Angélát juttatta eszembe a nővérke hangja. Milyen jó, hogy épp ezen a mai napon Angélára gondolhatok ... — Mindjárt jön a doktor úr — szólalt meg ismét a hang. Nehéz volt a várakozás. Ajkam cserepes lett, a szám is kiszáradt, nem volt kedvem beszélni. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy ne veszítsem el az eszméletemet, mert
