Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám

tudni akartam, mi fog következni, mit csinálnak majd velem, kíváncsi voltam, fel tud­nak-e támasztani, vagy félelmet és szorongást plántálnak újra belém, vajon kiszabadí­tanak-e tompa aléltságomből. Mert ha egyáltalán érzékelni tudtam akkor valamit, az csupán a könnyedség, az üresség és helyzetem bizonytalanságának állapota volt, úgy éreztem, játékosan fel tudnék emelkedni a levegőbe, hogy ismeretlen, rejtelmes tájak fölé repüljek. S különösebb megerőltetés nélkül magam elé tudtam idézni Angélát is. Sudár, magas teremtés, de csöppet sem törékeny, s nem is lányosán bájos; kisvárosi kisasszonyok tulajdonságaival felruházott falusi nő. Tetszett nekem, talán épp azért, mert nem igyekezett elkendőzni valódi énjét, nem volt sem buta, sem túlontúl okos, vagyis a nőkről szőtt legendáink és a valóság határmezsgyéjén állott. Tulajdonképpen amúgy igazából sohasem szerelmeskedtünk, azt sem közöltem vele, hogy elmegyek hazulról, este még találkoztunk a réten a templom mögött, megfogtam mindkét vál­lát, lehajoltam hozzá, mohón habzsoltam nyaka és haja illatát, végül pedig megcsó­koltam. Szinte kővé meredten állt, nem mondott sem igent, sem nemet, ám én már semmi egyebet nem cselekedtem, először csókoltam leányt, ünnepélyesnek éreztem a pillanatot, olyan becses volt nekem az a perc, mint a legmélyebb kútba dobott kulcs. Megtalálom-e még valamikor azt a kulcsot, Angéla? Kinyitom-e vele a testedet, hogy eggyé váljunk a szerelemben, s egy új ember fakadjon vágyainkból? Később gyakran eszembe jutott az az utolsó est, ádázul kínoztak képzeletbeli ölelkezéseink, meg a re­mény, hogy ha majd hazatérek, feleségül veszem, s ő lesz az első igazi szeretőm és egyetlen asszonyom... Most is ilyen szép dolgokra gondoltam; hogy kínomat enyhítsem, képzeletben Angéla testét simogattam, s a tompa fájdalom fészkében jövendő percek sejtelmes gyöngédsége sarjadozott... Angéla is fehér ágyban fog feküdni, s fehér dun­nát húzunk magunkra ... Csak ez az előbbi hang zavart még mindig ... A lány hallgatott, de éreztem a jelenlétét, nem tudtam kirekeszteni a tudatomból. Az ágyam szélén ült, a lázamat mérte, csuklóm ütőerét tapogatta. 0, mire való ez a nagy felhajtás? Parancsot teljesít? Hiszen azt sem tudja, ki vagyok, s az arcomat sem láthatja a kötéstől. Ö nem lát engem, én nem látom őt. Öt nem is érdekli, milyen vagyok, én nem tudhatom meg, hogy ő milyen. — Nem kell itt ülnie — szólaltam meg. Ügy tűnt, hogy a lány meghökkent. Némán vártunk tovább. Lassan múlt az idő. — A doktor úr azt mondta, itt várjak rá — jegyezte meg később. Kemény és elszánt volt a hangja, de csöppet sem közönyös. Nem szóltam, újra Angéla emlékébe kapaszkodtam, a kellemes képzelgésbe, mely legyőzte bennem a kínt, ám a hang a fájó oldalamról jött, éreztem, hogy most már valóban elájulok, a hang sodor az önkívület örvényébe: a doktor úr azt mondta, a doktor úr azt mondta... — Semmi baj — szólt a hang —, enyhe rosszullét. Értem. A hang sokat tapasztalt, tudja, hogy a testi szenvedéstől a férfi is eldől, mint kasza alatt a búzaszár. A kín és a szerelem a férfiakat is elgyöngíti. A kínt nem bírják legyűrni, de a szerelemben végül ők kerekednek felül. A gyöngeség elmúltával újra elszántan talpraállnak, kimasíroznak önnön férfibüszkeségük szabad világába... Soha­sem akartam ilyen férfi lenni... Ekkor ezt hallottam: — Mutasd csak, hadd lássuk. Nyilván az orvos. — Na ... mindjárt végzünk. Csak egy rövid kérdést bírtam kinyögni: — Rosszul áll a szénám? — Rosszul? — a férfihang csöppet sem volt tétova, csak némi csodálkozás bújkál benne. — A háborúban csupa rossz dolog történik, barátom, ezt már észrevehetted. De ne félj, kihúzunk a csávából. Pokoli szerencséd van, hogy éppen az én kezembe ke­rültél. Nem tudtam, hogyan érti ezt, túlbecsüli-e saját képességét, vagy vigasztalni akar. Nem volt kedvem latolgatni a kérdést. Az volt a fontos, hogy valóban segítsen. — Elaltatni nem tudlak — mondta az orvos. Majd a lányhangnak szólt oda: — Ké­szítse elő a lokális érzéstelenítőt. Elvezettek valahová. Tömör szövegek következtek, olyanok, mint a harctéri vezény­szavak. Ki tudja, kinek adja utasításait az orvos ... Peán, szkalpel, tamponok... Fura,

Next

/
Oldalképek
Tartalom