Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Tóth Elemér: Függőfészek

— Kié ez a gyerek? — kérdi tétován.

— Ez? Ez az én keresztfiam — mondja keresztapám.

A részeg nagyot bólint rá, aztán maga elé bámul az asztalra. Amikor megszólal, a hangján átsüt a bánat.

— Nem élet ez így, tudom én... Nem élet... Valamikor... Valamikor én is másképp éltem ... Elhiheted ... Nekem is volt mindenem... Feleségem, házam, földem ... Nézz rám, mi lett belőlem... Mindenem odaveszett a háborúban... Nézd meg, ml maradt... Csak a fiam, meg a rongy életem... Szaladtam én, szaladtam, őértük szaladtam, és mi maradt... Eddig tartott az erőm ... Idegen kenyérre kerültem ...

— János, János, hogy beszélhetsz így? A magad kenyerét eszed, dolgozol, mért beszélsz hát így? ... Vigyáznod kéne ...

— Eltört valamit itt, itt, belül... Összetört... Bizony nem élet ez így, bizony nem élet... De a fiamnak, a Lajos fiamnak a puskát... megveszem... A fiamnak, egyetlen fiamnak — préseli ki magából elnehezülő nyelvvel, s az asztalra bukik. Vállát nehéz zokogás rázza.

— Itt kellene neked maradnod közöttünk. Itt kellene újra megtalálnod magadat — mondja keresztapám, de a kis ember talán már nem is hallja. Csendesen fekszik az asztalra borulva. Lehet, hogy elaludt.

— Gyere, fiam — mondja keresztapám, s feláll. Alig lépünk azonban néhányat, amikor a sírós, rekedtes hang újra felcsap a hátunk mögött:

— Gyenge nádszál lehajlik a fődre,

Ha én sírok, elhallik messzire;

Akkor sírok, ej, én keservesen,

Ha a fejem lehajtom csendesen.

Nem fordulunk vissza.

A dal szomorúsága hazáig kísér bennünket.

— Hej, gyerek, gyerek, úgy nézem, teveled még most is felvenném a versenyt. Habár a lábam már nem a régi. A háború, a fogság meg a kemény hidegek ugyancsak megviselték, de azért veled még mindig felvenném a versenyt...

— Egyél csak, egyél, ne hallgasd ezt a bolond keresztapádat.

— Nem mondom, kaszálni jól kaszálsz, a szemed is jó, keresztanyádat már a nagy akácfánál felismerted ...

— Ne beszélj... — hihetetlenkedik keresztanyám.

— Bizony, bizony. Azt mondom neki: Hallod-e, gyerek, nézd már meg, nem jön-a még keresztanyád az ebéddel? Jön, jön, már a nagy akácfa mellett jár. Hű, akkor gyerünk, ki ne hűljön a finom paprikás csirke.

— Akkor hát egyétek, ha már kicipeltem ide — mondja keresztanyám. Feláll, s elindul a rendre vágott bükköny tarlóján. Aztán hirtelen megáll, és összecsapja a kezét.

— Te Pista, te, kivel kaszáltál te itt?

— Hát a keresztfiammal — feleli keresztapám a csirkecombot szopogatva.

— Nem hiszem én azt, Pista, hogy a mi keresztfiunk már ekkora rendet tudna vágni — mondja mosolyogva.

— Pedig tudok — mondom, és mint a farkas habzsolom a paprikás csirkét.

— Hej, gyerek, gyerek, hogy tudtam én valamikor szaladni! Ha akkor láttál volna... Téged azért még most is kielőznélek, pedig hol van már a régi lábam. Igaz, nem Is sokáig kell már. Azt beszélik, hogy rövidesen itt is kolhozok lesznek, és minden közös lesz, a föld, a rét, egyszóval minden, még az asszonyok is — néz ravaszkásan keresztanyámra. — De mit nyerek már én vele? Keresztanyád öreg, nem kell a kutyának se, így aztán magam se mehetek a fiatalabbja után ...

— De bolond vagy te, Pista, de bolond vagy...

— Annyi haszna lesz az egésznek, hogy nem kell már ezeket a dombokat mászni. Jönnek majd a masinák, és mindent felszántanak, lekaszálnak, és mindent learatnak...