Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Tóth Elemér: Függőfészek

— Ezekre a dombokra ugyan fel nem mászik a traktor.

— Felmászik bizony az. Láttam már én olyat is, amelyiknek ekkora széles lánc a talpa ... Az talán még a ház falán is fel tud menni...

A bükkönyt mind lekaszáltuk.

— Isten segedelmével — mondta keresztapám, és nagyot köpött.

Erősen esteledik, mikor hazafelé ballagunk a Bükkfenekről. Fejünk fölött szúnyograj lobog. Fáradt vagyok, alig húzom a lábam. Keresztapám dicsér.

— Gyérek, gyerek, ezt igazán nem hittem volna rólad. Kemény fából faragtak, az már igaz, én mondom neked, elhiheted. Egész nap kaszálni, s ahogy így elnézlek, talán el se fáradtál?

Nem felelek. Napok óta egy kérdés motoszkál -az agyamban, és most kikívánkozik.

— Azt tessék nekem megmondani, keresztapám, ki ad ilyenkor vacsorát Lajosnak?

— Lajosnak? Hm. Ha az apja nincs itthon, az öregasszony főz neki a szomszédban — mondja és rágyújt. — Hű, gyerek, gyerek, én úgy elfáradtam, hogy a hátadon kell hazavinned.

Ahogy fordulunk be a kapun a kövér kocsmárosné hangja állít meg bennünket.

— Megmondtam én, Pista bátyám, megmondtam... Nem lesz már abból ember, orrán- száján dől a vér... Hoztak orvost is, de nincs a földön olyan orvosság, amelyik ezt a bajt gyógyítaná ... Bizony nincs ...

— Bolondokat beszélsz, te Zsófi — mondja keresztapám rekedten.

— Pista bátyám, Pista bátyám, hát maga nem is tudja? Nem is tudja, hogy a bika odanyomta a gyereket a jászolhoz? De megmondtam én, megmondtam... Hej, Lázár János, most énekelj már, most fújd a nótádat, most igyál, most már van miért, most már elihatod a maradék eszed is ...

Keresztapám becsapja a kiskaput. A kövér Zsófi rikoltozását a fél falu hallja.

Nyúlós, fekete kátrányban támolygok a konyháig. Mielőtt végleg elmerülnék benne, még hallom keresztapám hangját:

— Hej, gyerek, gyerek ...

A füzesben fekszünk. Lajos fűszálat rágcsál, de a szeme csukva van.

— Hallod, nyisd már ki a szemed.

— Minek nyissam ki? Látok én így is.

— Gyere, nézzük meg a függőcinke fészkét.

— A fészket? Nincs már meg a fészek.

Ágak recsegnek. A bokrokon át Zsófi néni fújtat felénk. Honnan tudhatta meg, hogy itt vagyunk? Jön, jön, tapossa a bokrokat, s közben vércseként vijjog.

— Megmondtam én, megmondtam... Gyere, Lázár János, nézd meg a fiad, nézd meg. Most már megnézheted. Itt fekszik a bokor alatt — rikoltja, és elcsörtet mellettünk.

— Már nem megyek iskolába — mondja Lajos.

— Ne bolondozz.

— Oroszlánvadász leszek — mondja újra.

— Az oroszlánvadászoknak is kell iskolába járniuk.

— De nekem föl kell hizlalnom a bikát, különben apám nem veheti meg a puakát — mondja, de már nem fekszik mellettem.

— Lajos, Lajos! — kiáltom ijedten.

— Itt vagyok, ne ordíts!

— Mit csinálsz ott? — nézek fel a hatalmas topolyafára.

— Repülni tanulok. Nézd csak! — s azzal leveti magát a fáról. Nagyot sikoltok, de

6 puhán huppan mellém a fűbe.

— Megmondtam én, Lázár János, megmondtam. Asszony nélkül nem lehet gyereket nevelni. Nézd csak a fiadat, most már megnézheted...

— Bolond asszony vagy te, Zsófi — mondja neki keresztapám, nem látom sehol.

— Bolond vagyok? Lehet, hogy bolond vagyok — fúj dühösen Zsófi, és elvágtat a bokrok között. tói

— Lajos! Lajos! Mit csinálnak a kis oroszlánkölykök?