Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Szergej Nyikityin: Az adó
Szergej Nyikityin az adó A kovács hirtelen halt meg. S eleinte nem is a haláleset döbbentette meg az embereket, hanem az, hogy az elmúlás fogalma mily nehezen társítható a kovács egyéniségével. Ahhoz képest, hogy negyvenéves volt, szemre fölöttébb Jól nézett ki. Igaz, göndör hajában itt-ott ezüstös pókháló csillogott, szája sarkánál mély ránc húzódott, s széles orrcimpája olykor idegesen rángatózott, de a szeme még fiatalosan parázslón, sok leányszív lobbant lángra a pillantásától. Játszva dobálta ki a kemencéből az üllőre a nehéz könyökitengelyeket, s úgy tűnt, semmi sem bírná ledönteni a lábáról. Az üzemben a következő esetet mesélgették az erejéről: Egyszer a műhelyből kilépve észrevette, hogy az iparvágányon egy elszabadult kétkerekű vagonalváz száguld. A kovács gyorsan lekapta a szikrafogó pajzsról a vasrudat, beszúrta a talpfa alá a homokba, s a másik végét a vállához szorította. A rúd elhajlott, mint a fflzvessző, de a kovács nyomban kiegyenesítette a térdén, és visszaakasztotta a pajzsra ... Százéves erő munkált benne: kovács volt a nagyapja is, az apja is, és az lett ő maga is, s még a vezetéknevük is a foglalkozásukra utalt... S most elszállították a tetemét a fehér sapkás mentők — bodor porfelhő kavargóit az autó mögött. Az a bizonyos vasárnap reggel azzal kezdődött, hogy a teherautó meghozta a tűzifát. A sofőr megzörgette öklével az ablakrámát, bekiáltott a házba: „Gazdáék! Hová szórhatom?” S fütyörészve várakozott. Míg a kovács a nadrágjával bajlódott, a lánya pongyolát kanyarított magára, s kiment mezítláb a keskeny tornácra. — Uff! — mondta a sofőr (agyafúrt kópé volt) — Mintha a napba néznék, ha magát látom. Belefájdul a szemem. E pillanatban a kovács is előjött. — A napba csak a sasok nézhetnek — mondta Má9a. Átment az udvaron a fészer felé, gazellalábai könnyeden röptették sudár testét. A sofőr homlokába húzta nyfitt barettsapkáját, beült a vezetőfülkébe, hátratolatott a fészerhez. A fa nagy robajjal zúdult le a billenőkocsiról, a nyers nyírfanedv borszagot árasztott, az édes hasábokra nagy kék legyek tapadtak. — Az egész kiserdőt letarolták —, ingatta fejét a kovács. — Erkölcsvédelmi célból, tata — mondta ismét csak pajkosan a sofőr. — Hogyhogy? — Hogy a fiatalok ne bújhassanak el a sűrűben. — Menj a pokolba — reccsent rá a kovács. — Folyton malacságokon jár az eszed, te gazember. Miután a sofőr elment, a kovács becsukta a nagykaput, s járkálni kezdett a döngölt földű, poros udvaron. Az új finn családi házak utcájában laktak, a város peremén. A száraz patakmedren és a fahídon túl már a kolhozföldek kezdődtek, a lejtőn melegházak üvegfedelei ragyogtak, s távolabb a dombtetőn fenyők kisded csoportja meredt sortéként az ég felé. Vidékies csönd honolt e tájékon, az ember kellemesen érezte magát a kéklő ég alatt, noha puszta volt még a térség, mint mindenütt az újonnan létesült lakótelepek körül.