Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Szergej Nyikityin: Az adó
— Fákat kell ide ültetnem — mondta magában a kovács. — Almafát, cseresznyefát, szilvafát... Mása a kisseprűvel bíbelődött a kerítés tövében. — Ébreszd fel Vaszilijt! — szólt oda neki a kovács. — Vaszilij horgászni ment, apa — mondta Mása. — Az ördögbe! — rúgott odább a kovács egy elgurult rönköt. — Megmondtuk neki, hogy ma hozzák a fát! Fel kell fűrészelni, rendbe kell rakni, hogy őszre olyanra szikkadjon, mint a csont. — Ne mérgelődj, hadd horgásszon —, mondta Mása. Vaszilijnak ez volt a bevonulása előtti uitolsó nyara, így hát mindent elnéztek neki — csavarogjon csak kedve szerint, amíg lehet. — Bűnpártoló vagy —, korholta a lányt a kovács. Az asszony lépett ki az udvarra, nagy kosarat tartott a kezében. — Már megint duzzogsz — jegyezte meg csöndesen. — Indulhatunk. Amiként minden vasárnap, azon a reggelen is bement a kovács a feleségével a városi piacra. Rekkenő meleg volt. Az augusztusi napkeltét sokáig lilás köd fátyolozta, s bo- rongósnak, nyirkosnak látszott az idő, de amikor a pára felszállt és szétfoszlott, tikkasztó hőség öntötte el a várost, s a száraz levegőben egészen a piactérig hatolt az immár fonnyadozó nyárfalombok szaga. Miközben az asszony a vásárlást végezte, a kovács megivott egy korsó sört a büfében. A bódéban sok ismerőssel, üzembeli munkással találkozott. Egyiküknek — egy fürge, bajszos kis embernek, aki a várakozók sorfalát megkerülve furakodott épp a pulthoz — a vállára ütött, s megkérdezte tőle: — Hogy éldegélsz, Iván Vlaszics? Az emberke szemében derű fénylett: — Már nem Iván Vlaszics ia nevem. Most „Ugorjcsak”-nak hívnak. Amióta nyugdíjban vagyok, egyebet se hallok: Ugorj csak el a sarki boltba, ugorj csak, hozz be egy kis gyújtóst — ugorj csak, öntsd ki a vizet a mosogatótálból... — Azt nem mondják soha, hogy „ugorj csak, dobj be egy korsó sört”? — kérdezte a kovács, mire a pultnál állók harsányan felnevettek. A piacról ő cipelte haza a nehéz kosarat, a másik oldalról a felesége karolt belője. A házuk közelében a „kőarcú szépséggel”, Ljuska Nabojkovával találkoztak, aki kimérten fogadta köszönésüket; kövér szőke nő volt, aroa kifejezéstelenül mozdulatlan. Sohasem mosolygott, a ráncosodástől féltette arcbőrét, ezért is hívták „kőarcú szépségnek”. — Lám csak! Ügy nézel rá, mint egy mohó kandúr. — Ne viccelj, anyjuk! — mosolyodott el a kovács, s szabad kezével átfogta felesége vállát. — Nekem eleven asszony kell, olyan, amilyen te vagy. Akinek hangosan suhog a szoknyája, ha a lakásban sürög-forog. Az asszony tudta, hogy nem vigasznak szánja a szót, hanem szívéből beszél; a szép, erős, tűzrőlpattant nő talpig kivirágzott férje vaskos becézésétől. Otthon a kovács reggelizés előtt a kisebbik fiával szórakozott, akinek furcsa keresztneve volt: Akszjonnak hívták. — Te is láttad? — faggatta a fiú. — Na hallodl A doktor megfogta egy fényes csipesszel és bedobta a mosdótálba, azután elásták a kórházudvaron a szemőttartály mellett. — Brrr... — mondta a kisfiú. Az apja hasán ült, s óvatosan tartotta a férfi nagy, eres kezét, melyen élesen rajzolódtak ki a bőr rovátkái a lemoshatatlan vasportól. A fiút régóta foglalkoztatta apja megcsonkult keze, melynek az volt a története, hogy golyó érte a háborúban, később kórházban kezelték, ám végül mégiscsak le kellett vágni az egyik ujját. Itt volt, ni, ezen a helyen, mozgott és begörbült, ökölbe zárult a többivel együtt; a gyerek képzeletben meghosszabbította a sima csonkot, s mindjobban belelovalta magát a kérdezős- ködésbe. — Ugyanolyan volt, mint emez? — Éppen olyan. — És miért nem nő másik helyette? Ha a fog kinő, miért nem nő ki az ujj is? — Nem tudom. Hagyd már abba. Akszjutka hosszan vizsgálgatta az elrútított kezet, majd újra megszólalt:
