Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Egri Viktor: A Thália öt esztendeje
zésének érdeme, hogy az érthetetlennek mondott Cocteau-t követhetően tolmácsolta, megvilágítva a dráma realitását, társadalmi tendenciáját. Az első évad színvonalas előadásaival megfelelt a várakozásnak, a társulat kisszámú művészegyüttese vezető rendezőjével együtt jól vizsgázott, s azt a reményt keltette, hogy a maga elé tűzött feladatok teljesítésében beváltja ígéreteit. ■ Nem áll szándékomban a további négy esztendő valamennyi bemutatójára kitérni, hiszen <a jó visszhang a kritika részéről nem maradt el, s a telt házak is bizonyították, hogy színházkedvelő közönségünk elismerte a fejlődőképes, rokonszenves fiatalok produkcióinak színvonalát, és bízik a lelkes együttes jövőjében. Ha ebben az összegező írásomban több bemutatóról mégis megemlékezem, ezzel je lezni kívánom, milyen darabok szóltak a Thália elismerést érdemlő törekvései mellett, ugyanakkor — a jövőre való tekintettel — bizonyára nem árt, ha az öt esztendő műsorának gyengébb pontjait is érintem. Tekintsük meg legelébb a pozitívumokat. A második évad kiemelkedő eseménye Tamási Áron Énekes madára volt Beke Sándor rendezésében. Kiemelkedő kulturális tettnek azért tarthatjuk — a játék ma is műsoron van, és eddig hetvenhét előadást ért el —, mert régi népszínműveken nevelt közönségünket kiragadta a hamis illúziókból, megmutatva azt az igazi népi életet, amelynek világképében jelen van a költészet minden varázsa. Nincs szebb és nemesebb feladat, mint bonyolult társadalmi kérdéseket éppen a szónak humort nem nélkülöző színes hangján, a költészet erejével megvilágítani. Beke Sándor, aki munkájában az emberi kapcsolatoknak új, magasabb rendű minőségét próbálta kiemelni, sikeresen ötvözte a komédia és dráma elemeit a mesével, és kiderült, hogy jó pedagógus: a színészek mozgáskultúrája erősödött, beszédük dallamossága is érezhetően javult. Lengyelné Gombos Ilonáról mindig tudtuk, hogy színészeink között ő szól a legízesebb magyarsággal a színpadról, s ezt az Énekes madár Eszterében ismét igazolta. A két fiatal szerelmes alakítása pedig arról tanúskodott, hogy Csendes László (Móka) és Kövesdi Szabó Mária (Magdó) az együttes legtöbb reményre feljogosító tagjai. E bemutatóval kapcsolatban hadd emlékezzem meg arról, hogy Tamási Áron népi játéka negyven esztendővel ezelőtt, 1934-ben jelent meg Kassán a Kazinczy Könyves Lapkiadó Szövetkezetnél, megelőzve Márkus László és Pünkösti Andor avantgard jellegű kísérleti színházában, az Oj Tháliában 1935-ben, a kolozsvári (1936) és a budapesti Nemzeti Színházban 1938-ban történt bemutatóit. Örömmel fedeztem fel a színház műsorfüzetében a kis kötet fedőlapjának fényképét, valamint Féja Gézának, Tamási barátjának meleg hangú ismertetését és magának a szerzőnek a kassai kiadásra vonatkozó, a Vadrózsa ágaiból vett sorait. Beke erre a Kazinczy kiadásra támaszkodott, és rendezésében — Szalatnai Rezsőnek a Magyar Hírlapban megjelent cikkéből idézek —• „úgy gondolkozott, hogy Tamási Áron kifejező erejének, formai sűrítettsé- gének, mesebeli egyszerűségének és nyelvi leleményének, vagyis az egész játék megjelenítésének nemcsak Erdély a környezete, hanem a szlovákiai magyar falvak is őriznek még hasonló bűvös hangulatot.. Az 1971/72-es évad — a harmadik — műsorpolitika szempontjából a legsikerültebb. Mind a négy bemutató telitalálat: Carlo Goldoni Mirandolinája, Osztrovszkij Viharja, Vörösmarty Csongor és Tündéje és Sarkadi Imre Az elveszett paradicsoma. Goldoni komédiáját Zsámbéky Gábor, a kaposvári Csiky Gergely Színház főrendezője állította színpadra, és két jeles budapesti művész, Szinte Gábor és Mialkovszky Erzsébet tervezték a díszleteit, illetve jelmezeit. Goldoni rövid idő alatt másodszor jutott szóhoz a Thália színpadán, és miután jövőre a Csetepatéját vették tervbe, talán nem árt a figyelmeztetés: Goldoni — Szerb Antal szerint — „az olasz színpad újjáte- remtője, Velence kissé polgárias-prózai és ugyanakkor kissé szélhámos rokokójának nagy képviselője”. Goldoni az olasz jellemvígjáték megteremtője, és a tervbe vett Baruffe Chiozzota bővérű komédiázásra alkalmat adó vígjátékainak legjobbjai közé sorolható, mégis sokallnunk kell ezt a Goldoni dömpinget, amikor Moliére, a hasonlíthatatlanul nagyobb komédiaíró, a felvilágosodás előfutára még egyetlen darabjával sem jutott szóhoz a Tháliában. Igaz, a MATESZ nagy sikerrel játszotta a Fösvényt,
