Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Egri Viktor: A Thália öt esztendeje
műkedvelőink éveken át sokszor és szívesen játszották Georges Dandin)ét Illyés Gyula mesteri magyarításában (Duda Gyuri). Színpadra főleg a Nők iskolája és a Képzelt beteg kívánkozik. A Mizantróp (A nőgyűlölő) előadása meghaladná a Thália jelenlegi teherbírását: ha nincs kiváló beszédtechnikával rendelkező színész, úgy előadása nem biztatna sikerrel. A. N. Osztrovszkij Viharja a legnagyobb erőpróba elé állította a fiatal együttest és rendezőjét. A múlt század nagy orosz realistái regényeikben elkerülték a kereskedő- világ ábrázolását, mulasztásukat az orosz színműirodalom atyja, A. N. Osztrovszkij pótolta darabjaiban, melyek között a Vihar (1860) a legművészibb alkotása. Mit kellett az előadásnak felmutatni? Elsősorban azt, hogy Katyerina helyzete az elmaradottság és sötétség birodalmában reménytelen. Hogy hűségével, szabadságszere- tetével és őszinteségével tragikus helyzetbe kell kerülnie környezetének hazugságra és csalásra felépített törvényeivel. Dobroljubov Fénysugár a sötétség birodalmában című híres cikkében írja, hogy Katyerina jelleme jelentős az igazság megérzésében, „önzetlen abban az értelemben, hogy inkább vállalja az áldozatot, mint az életet olyan feltételek mellett, amelyektől irtózik .. . Katyerinában tilakozást látunk az erkölcs kabanovi értelmezése ellen, végig következetes tiltakozást, amelyet még a családi kínzókamrában is hirdet, a szakadék fölött is, amelybe a szegény leány vetette magát.” A dráma helyes értelmezése arra vall, hogy Beke ismerte Dobroljubovnak Osz- trovszkljról írott .tanulmányát, és rendezői elgondolásában jól meg tudta világítani a kor társadalmi körülményeit, Katyerina hősivé felnövő tragikus alakjában a haladás elkötelezettjét. Nem volt szüksége semmiféle erőszakolt modernizálásra, elég volt a néző őszinte érdeklődését és együttérzését felébresztenie, hogy a Vihar mondandója napjainkig -ható tanulságot adjon. Vörösmarty halhatatlan drámai költeménye ugyancsak Beke rendezésében került színre, sikerrel folytatva az Énekes madárral megkezdett utat. (Elemzéseit az Irodalmi Szemle közölte.) Csaknem egy évtizedig vártam — és gyakran reklamáltam —, hogy a MATESZ bemutassa napjaink egyik legjelentősebb magyar színművét, az alkotó ereje teljében tragikusan elhunyt Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című drámáját. A mulasztást 1972 januárjában a Thália pótolta, s az együttes Beke Sándor vezetésével minden elismerést megérdemlő jeles munkát végzett. A negyedik évad (1972/73) legnagyobb eredményét Lövi esek Béla Tűzvirág című partizándrámájának bemutatása jelentette. A rendező Beke Sándor itt a dramaturg szerepét is vállalta, és jó színpadérzékének, irodalmi tájékozottságának köszönhető, hogy a dráma értékei: fordulatos cselekménye, mondanivalójának aktualitása meghozták a kívánt sikert, s színházunk így eredeti bemutatóval ünnepelhette meg a Szlovák Nemzeti Felkelés harmincadik évfordulóját. Egyúttal adósságot is törlesztett a színház, amennyiben Gál Sándor mesejátéka után ismét szlovákiai magyar szerző nevét olvashattuk a színlapon, megtörve ezzel a hazai magyar drámaírás táján uralkodó csendet. A Tűzvirág bemutatója idején Szilvássy József az Oj Szóban megjelent ismertetésében kiemelte a szerző és dramaturg — ezúttal Beke Sándor — együttműködésének eredményességét, és rámutatott Beke helyes rendezői koncepciójára is, mely szerint az adott lehetőségeken belül az úgynevezett kisemberek nagy tettei mögött a lélektani háttér felvillantására törekedett, és aprólékosan kimunkált, letisztult előadást láthatott a néző, üresjáratok és túlzások nélkül. Beke a saját lelkességét átplántálta a színészekbe is. Ebben az évadban Ján SoloviC Kolduskaland)a után ismét szlovák szerző, Osvald Záhradník jutott szóhoz Kinek üt a toronyóra című játékával, amely a mai cseh és szlovák drámairodalom idei moszkvai seregszemléjén figyelmet érdemlő sikerrel került színre. Katarína Hrabovská, az ismert szlovák kritikus, az Irodalmi Szemle 1973. áprilisi számában hosszabb cikkben foglalkozott a bemutatóval. A rendezői elgondolást és a színészek munkáját találóan elemző cikkéből idézem az alábbiakat: „... ritkán és kevés más színházban érezzük ennyire Intenzívnek a színpad és a nézőtér kapcsolatát.”
