Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Kozák, Ján: A fehér mén (befejező rész)

Az áttüzesedett kemence kellemes meleget árasztott, a fazékban hús és babérlevél illatozott. A szomszéd szobába nyíló ajtó tárva-nyitva volt.

— Mása — mondta a férfi. — Mása, hol vagy?

Felöltözve feküdt a heverőn és cigarettázott.

— Mása — szólt ismét Burov vidáman. — Jobban vagy már? Nézd csak, mit hoztam neked. Gallért. — Elébe tartotta a rókát.

A nő kérdőn és hosszan nézte őt. Meg se mozdult.

Burovnak csak most tűnt fel, milyen állapotban van Mása. Valószínűleg sírt. A szeme még vörös volt. Az arca mintha megsoványodott volna; a szeme és szája körül elmélyültek a ráncok.

— Mása, mi van veled? Fáj még a fejed? — kérdezte anyáskodva. — Be kellett volna' venned azt a port. — Leült az ágy szélére. A rókát még mindig a kezében tartotta.

— Semmi bajom — válaszolta Mása. — Csak éppen elrepülök.

A hangjában nem volt sem gyötrődés, sem harag, de Burov így is egész testében megdermedt tőle. Mindeddig meg volt győződve, hogy Mása csak egy kissé rendült meg; olyan veszekedést, mint a tegnapi, átéltek ők már számtalant. S ezúttal valóban nem történt semmi, semmit se követett el az ‘asszonnyal szemben.

— Nem értelek — mondta, nem bírva felfogni a dolgot. — Mit akarsz tenni?

— Ma elrepülök.

— Elment az eszed! — robbant ki a férfi.

Csak most tűnt föl neki, hogy már összepakolta a holmiját; a hátizsák ős a nagy, degeszre tömött utazótáska ott állt a sarokban a tűz mellett.

Ekkor meghallotta, hogy a konyhába betér Vaszilij és Mitya. Fölpattant, betette az ajtót. Aztán újra visszament a nőhöz.

— Természetesen nem repülsz sehová, itt maradsz. Neked valóban elment az eszed.

— Ne dühöngj — mondta csöndesen Mása. — Csak semmi jelenet, Szása; már épp eleget éltünk át együtt. Tudod, éppen ennek akartam elejét venni. Azt gondoltam, nem tértek vissza ilyen hamar.

— Mása! — sóhajtotta Burov döbbenten. — Ezt mégsem gondolhatod komolyan.

— De igen — felelte. — Fél őrá múlva repül a gép; Mitya nemsokára kiviszi 3 poggyászt a síkra, ahol a gép leszáll, ha jelzést adnak neki. Kérlek, Szása, csak semmi jelenet.

— Te azt hiszed, hogy el hagylak menni?

— Igen, azt — ismételte. — Menni akarok, s te jól tudod, hogy meg is teszem.

Mása csöndesen, de határozottan beszélt; hangjában csipet nyoma sem volt a haragnak. Komoly a dolog, hasított bele a férfiba, sokkal komolyabb, mint bármikor azelőtt. De még most sem értett semmit.

— El nem tudom képzelni, tulajdonképpen mi ütött beléd, miért romlott el mindaz, ami itt köztünk volt. Meg tudnád mondani, miért?

— Talán megint mindent újra kellene kezdenünk? Mindent megint a kezdettől fogva? — Most az asszony sóhajtott egyet.

Így már nem bírta tovább. Nem akart többé az árral szemben úszni, nem akarta, hogy bántsák és megcsalják, nem akart kellemetlen jelenetek átélője lenni. Tudta, hogy mihelyt elhagyják ezt a helyet, ezt a tundrái pusztaságot, s a maguk természetes környezetébe csöppennek, kezdetét veszi minden újra. Tudta ezt, mert túlságosan is jól ismerte a férfit. Félt a hideg magánytól, amely eljön majd újra. Hányszor akart már kitörni a körből, amely körülzárta őt, amely elvette előle a levegőt. De nem volt soha elég ereje, hogy szabaduljon belőle, s Szása mindig is azt tett, amit akart. Valaha részesítette őt egypár szép pillanatban, de ő, Mása kamatostul fizetett ezért. S most véget ért minden.