Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Kozák, Ján: A fehér mén (befejező rész)
— De hiszen tudod, minek jöttünk ide. Azt mondtuk, el kell követnünk mindent, amit csak lehet; hogy a gyerekek végett meg kell tennünk mindent, amit csak lehet — ismételte a férfi. — Aztán meg így végződik minden. — Hallgass! Kérlek, hallgass! — mondta Mása felháborodva, hogy Burov a gyerekekről papol. Ám gyorsan lehiggadt. — Inkább hagyjuk annyiban, ahogy van, jó? Tudod, ennek semmi értelme, minek halogatnánk hát a dolgot? így már nem bírom tovább. Megfulladok itt. — Egyszeriben? — mondta a férfi dühösen és jól kivehető emlékeztető éllel. — Egyszeriben megfulladsz itt! — Kérlek, Szása. Kérlek, hallgass. — Jó, de akkor én is repülök veled. — Nem — felelte Mása. — Magam repülök. S te még csak el se kísérsz, jó? Fölösleges az egész; itt maradsz. Magam akarok lenni. Nem akarok már... — elakadt a hangja. Szó nélkül meredt maga elé. Különös egy dolog, ötlött fel benne. Eljöttünk ide, a messzi északra azokhoz a tavakhoz, azokra a helyekre, ahol közöttünk kezdetét vette ez az egész, hogy fölelevenítsük a boldog pillanatokat, hogy megtisztuljunk a rozsdától, amely fölemésztett bennünk mindent. Aztán ide lyukadtunk ki. Visszájára fordult az egész ... Ugyanekkor Másának az is az eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem történt semmi különös. Egyszerűen attól, ahogy itt éltek, ahogy lovagolt, nagy sétákat tett, ahogy vadászott a csodálatosan tiszta levegőn, attól felépült, tisztának, megtisztultnak érezte magát. Egyszeriben friss, fiatalos erő áramlott beléje attól, hogy körös-körül ebben a nyers, érintetlen természetben minden valós és örömteli volt. Bámulatosan valós. — Hallgass ide, Mása. Nem gondolkodhatnál egy kicsit értelmesebben? Valóban mindent tönkre akarsz tenni? — Tönkretetted te azt már régen — mondta Mása lassan és nagyon csöndesen, akár ha magának. Nem volt könnyű a dolga, abban a percben egyáltalán nem volt az, de tudta, hogy hidegnek és határozottnak és nagyon józannak kell lennie, ha nem akarja elszalasztani ezt a percet, ahogy már néhányszor elszalasztotta. Ez volt a legjobb módja annak, hogy elkerülje a sírást, amely már a torkát szorongatta. — Mása. — Maradjunk ennyiben, jó? — Szinte görcsösen szorította össze az ajkát. Sietve fölállt, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta és kikiáltott. — Mitya! Mitya, kérlek! — Hát jó, ahogy akarod — szólt oda neki Burov a háta mögül. Egy órával később Burov és Vaszilij kint állt a jurta előtt. Mása ott lépdelt a tiszta és fehér, az egész a láthatárig szikrázva fénylő tundrán. Lépdelt a sima hórétegen, a lópaták taposta ösvény mellett, abba az irányba, ahol mintegy két kilométernyire a poggyásza feküdt a fennsíkon. A táskával megtetézett csomagok felett egy léc meredt elő a földből, lankadtan csüngött róla alá egy vörös rongydarab. Burov nézte a nőt, ahogy távolodik, s úgy tűnt föl neki, hogy szokatlanul szilárdan s egyúttal könnyedén lépked; mint amikor az ember megszabadul attól, ami eddig nyomasztotta őt. S noha már messze járt, a férfi hirtelenül maga előtt látta Mása arcát, fiúsán ruganyos, de asszonyosan szép alakját. Be kellett ismernie, hogy a nő — a váratlan és mellbevágó elhatározás után, hogy elhagyja őt — megnőtt a szemében. Örült volna, ha Mása mellette marad; meg akarta tartani őt. Ám egyúttal érezte azt is, most már nincs elég ereje, hogy visszatartsa az asszonyt. Tudta, hogy nincs értelme közbelépni, fölösleges. Az évek során végtére is jól megismerte a jellemét. Talán éppen ezért tért vissza Másához, talán ezért akart újra megpróbálni mindent. Tudta, hogy ez a kirándulás ide a magányba, a messzi észak határtalan, puszta (tundrái tájára döntő lesz. De nem sikerült. Vége hát mindennek, gondolta. Beléjemart a fagy, megreszkettette őt. — Hány fok van? — kérdezte. — Hál’ istennek nem fagy túl erősen. Hét fok fagypont alatt — mondta Vaszilij. Burov igyekezett olyan arcot vágni, mintha nem is érintené őt a dolog, a lelke mélyén azonban megrendült és egészen elcsüggedt. Mása a hímzett, sárga kabátban jól
