Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Sikula, Vincent: Késik a vonat
Ekkor megmondta, hogy a Miro húga. Együtt indultunk Vrbinkára, és minden pillanatban kacagtunk valamin. Az út fehér volt, s az utat szegélyező fák között is mindent hó borított. — Hallja? — Figyelmemet egy vonatra hívta fel, amely lassan közeledett valahonnan, talán Pozsonyból. — Lehet, hogy ez az első reggeli vonat — mondta. — Lehet, hogy a reggeli, de az is lehet, hogy még az esti. Ki tudja, melyik, amikor ezek a vonatok annyit késnek. A vonatok késnek, Vrbinkán meg nyugodtan alszanak az emberek. De buta is vagyok, de buta Is vagyok... Nem jön velem? — kérdezte. — Hová menjek? — Hát hozzánk. A forgalmista egy kissé megnyitotta az ajtót, bekukkantott a váróterembe, de épp abban a pillanatban megszólalt a telefon, így aztán az ajtót újra becsukta... Hányszor üldögéltem Miroval és Marienkával: néha mindkettőjükkel, máskor meg csak vele egyedül. Padtlásszobában lakott, és mindig jó meleg volt nála. A cipőmet levetettem az ajtó előtt, és csak zokniban mászkáltam a padlón, úgyhogy senkinek még csak eszébe se juthatott, hogy látogatója is lehet. A kályha duruzsolt, és a réseken át látni lehetett a lobogó lángokat. — Meleg van — mondtam, és az ablakhoz léptem. — Nincsen. — Ne nyissam ki? — Ne. Leültem mellé, s együtt bámultunk a tűzbe. A kályhából izzó parázs gurult ki, s tenyerembe kaptam, és a hamuba dobtam. Elnevette magát, aztán hallgattunk egy ideig. Jól éreztem magamat vele, bár jóformán hozzá sem értem, mert akkor még azt hittem, hogy ha valakit igazán szeretünk, az is elég, ha csupán ott van a közelünkben, ha látjuk, hogyan lélegzik, s szavak nélkül is értjük egymást. — Ondrejko, hallod? — szólalt meg. — Igen, vonat — mondtam, mert abban a pillanatban úgy rémlett, hogy valóban vonatzakatolást hallok. — Dehogy vonat. — Hát akkor mit hallgassak? — Valaki sétál a járdán. Hallod? Egy darabig feszülten figyeltem, aztán bólintottam. — És a verebeket az eresz alatt hallod? — faggatott tovább. — Hallom. — Mit hallasz? — Hát a verebeket. Tényleg hallom őket. Az eresz alatt üldögélnek. A szénában. Vagy a kéményhez bújnak. Vakaróznak apró lábacskájukkal, és óvatosan mozdítják szárnyukat, hogy minél jobban betakarózhassanak vele. Napközben meg az ablakban leskelődnek. Hull a hő. Olyan aranyos kis szobám van... egyszer majd el kell jönnöd hozzám ... — És Margita? — Micsoda? — Hogy férsz meg Margitéval? — Margita ... istenem ... — elgondolkodtam. — Hogy férsz meg vele? — Hogyan?! Senkinek a világon nincs olyan jó dolga, hogy meg ne férhetnénk vele ... — Istenem, te érted, hogy mire gondolok! Kívüled, azt hiszem, senki sem értene meg ennyire... Miro pedig azt mondta: — Marienka ostoba liba ... Csaknem sírva fakadtam. — Miért? — kérdeztem, és nagyon boldogtalan voltam, amiért így beszél egy olyan jó kislányról, aki ráadásul a saját húga. — Marienka ostoba liba ...
