Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Sikula, Vincent: Késik a vonat
Először Zálesiében találkoztam vele, a kultúrház megnyitóján. A szövetkezet elnöke jött értem autóval meg Martin, aki a világ legjobb zenészének képzelte magát. Akkor valahogy zúgott a klarinétja, hamisan szólt, és folyvást sípolt benne valami. Elsüly- lyedtem volna a szégyentől, ha ez valahol másutt történik. Én harmonikáztam, de a harmonikának is valami furcsa módon össze volt keveredve a basszusa. Az F-basszus helyett, azt hiszem, az E-basszus szólt. Állandóan tévesztettem, s kezdetben pirultam is miatta, de lassan rájöttem, hogy a világon senki se figyel rám. Minden a feje tetején állt, mindenki részeg volt, egy kis öreg, aki már jó ideje bámult, odajött hozzám egy kétdecissel, aztán egész éjszaka azt hajtogatta a fülembe, hogy milyen nagyszerű gyerek vagyok én, és milyen jól húzom. — Igazán? — Eleinte nem vettem komolyan. — Még kérded?! Úgy húzod, ahogy, mondjuk, én húznám. Ha volna harmonikám...! De mondd csak, minek lenne az nekem? így mennék, és így szórnám az árpát... Uramisten, micsoda paraszt vagyok én! Amilyen paraszt én vagyok, olyan muzsikus vagy te. Lehet, hogy te ezt meg sem érted, mert te még nem jártál Pesten. Volt ott egy ember, az tudott úgy játszani, mint te. Uramisten, uramisten, milyen paraszt vagyok én? Semmilyen se. Te ezt úgysem érted, de a harmonikán jól játszol. Fiú! Nézz a szemembe! Szót kellett fogadnom, mert ő Is nézett rám. Átölelte a vállamat, és a fejét állandóan oda hajtotta hozzám. A kétdecis pohárból, amelyet csak két ujjal tartott, kilöttyent egy kevéske bor, s ez nagyon bántotta, mert azt hitte, hogy leöntötte a kabátomat. — Fiú! Amíg csak élek, bántani fog a dolog. Néztelek, néztelek, és nekem ez az egész most egyszerre fáj. Én már ilyen ember vagyok. Jártál már valaha Pesten? — Még nem jártam. — Micsoda? — Még nem jártam Pesten. — Fiú! Nézz a szemembe! Pesten, ott aztán van élet. Nem mondom, másutt is jól élnek, de Pest az Pest. Fiú, fiú! — Ügy hozzám hajolt, mintha a fejét a harmonikába akarta volna dugni. Aztán, amikor újra felegyenesedett, a szeme még jobban csillogott, mint előtte. — Fiú, fiú, fiú ... — mormolta csak úgy magának. Játszani kezdtünk, de még mindig engem nézett, úgyhogy időnként én is kénytelen voltam arra fordítani a fejemet, rámosolyogtam, és meg voltam róla győződve, hogy ha csak egy fél lépést is tennék feléje, újra hozzám hajolna, és újra azt mondaná: Fiú! Lent, az új parkettán ott ugrált csaknem az egész falu, sőt, még a környező falvakból is ide csődítették a népet, annyian voltak, hogy egy almát se lehetett volna közöttük elejteni. Húztam a harmonikát, ordítoztam és nevettem mindenkire. Váratlanul, meglepetésszerűen tűnt föl a lány, kicsi volt, törékeny, rám mosolygott, és táncolni hívott. — Tessék? — kérdeztem. Hegyeztem a fülemet, mert az első pillanatban fel sem fogtam, hogy mit akar tőlem. — Fel akartam kérni táncolni, mert hölgyválasz van... — Rám mosolygott, én meg tüstént körülnéztem, hogy a cimborák közül ki helyettesíthetne. Más harmonikás azonban nem akadt, harmonikás nélkül pedig nem lehet játszani. Milyen kár! Elnevette magát, és elment. Kíváncsian néztem utána, hogy ugyan kit választ. Martin oldalba bökött, azt akarta, hogy valami más nótára váltsak... A mulatság éjfél után három vagy négy órakor ért véget. A falusiak lassan szétszéledtek, csiak néhány kótyagos, becsípett férfi maradt ott. A hosszúkás asztalnál ültek, katonanótákat ordítoztak, és ököllel csapkodták az asztal lapját, hogy a poharak szinte táncra perdültek. Kerestem közöttük a szövetkezet elnökét, mert az ígérte, hogy hazavisz. Persze hogy nem találtam ott. Az ajtóban megint a kis öregbe ütköztem, abba, aki egész éjszaka engem csodált. Egy fiatalemberbe próbált lelket verni, aki az unokája vagy a fia lehetett. A fiatalember az asztalra bukva feküdt, keze a földre lógott, haja szétterült a piszkos abroszon. Valaki fejbe kólintotta egy söröspohárral. Kimentem. Elég világos volt, végigtekintettem a falun. Az úton járkált valaki, elindultam feléje. — Magát várom — mondta, még mielőtt odaértem volna hozzá. — Igazán? — Maga komolyan nem ismer meg? — csodálkozott. — Honnan kellene ismernem?
