Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Sikula, Vincent: Késik a vonat

— Hány óra? — kérdezte újra a diák, de most se felelt senki.

A fiatalabbik asszony odamutatta neki az óráját, mire a diák megnyugodott.

— Micsoda zűröm lesz nekem otthon, Tonko — kezdte újra az első férfi.

— Nekem talán nem lesz — felelte a másik. Nevetni akart, de ásítás jött rá, hát csak a cimborájára nézett, és bólogatott.

— El van rontva az egész szilveszter — mondta az.

— Már miért lenne elrontva. Hátha akad egy Szilveszter nélküled is.

— Azt már nem, Tonko.

— Mit tudhatod te?

— Tonko, az én feleségem... — kezdte az idősebb, aztán hirtelen elhallgatott.

— Kinek nincs felesége? Nekem is van feleségem, neked is van feleséged...

— Csakhogy a te feleséged meg az én feleségem az két különböző feleség...

— Hiszen éppen erről van szó.

Az állomásra becsörömpölt egy tehervonat, mind felemelkedtünk, de aztán újra visz- szaültünk a helyünkre. Mindaddig az ablakba bámultunk, amíg az utolsó vagon is el nem haladt előttünk.

Bejött a forgalmista, a sarokba ment, és ki tudja, hányadszor próbált megörvendeztetni bennünket azzal, hogy a kályha csakhamar ontani fogja a meleget. Eleinte még hittünk neki, de most, a kislányon kívül, aki pillanatonként nyitogatta a kályha ajtaját, talán már senki se vette komolyan.

— Phf! — köpött egyet Tonko cimborája.

— Rendes kályhát kellene ide tenniük — mondta Tonko.

A forgalmista a férfiakra pillantott, mire Tonko cimborája még nyomatékosabban kiköpött.

— A kályha jó — mondta a forgalmista.

— Mit mond? — kérdezte az oldalt ülő öreg, aki most sem értette, hogy miről van szó.

— Komolyan mondom — bizonygatta önmagának is a forgalmista.

— Miért ne? — avatkozott a beszélgetésbe az idősebbik asszony. — A kályha jő lehet, a szén meg rossz.

— Mit mond? — kérdezte újra az öreg.

— A szén is jó — dicsérte a forgalmista a szenet.

— Nem értem.

— Azt mondtam, hogy a szén is jó. A szén jó, csak kissé későn raktak rá.

— Igaz. A szén jó lehet. Talán a kályha rossz — mondta az öreg megnyugodva, hogy végre megértette, miről van szó. Egyenként végigméregetett bennünket, aztán mintha ki tudja mennyire meg akarna velünk barátkozni, az asszonyokkal elegyedett szóba:

— Sárgarépát visz?

— Azt — bólintott a táskás asszony.

Az öreg elmosolyodott.

— Nekünk petrezselymünk volt otthon és ott lepte be a hő... — Ojra elmosolyodott. Aztán kisvártatva cigaretta után kezdett kutatni a zsebében. Rágyújtott, és egyszerre elkomolyodott.

— Egy kicsit várniuk kell — mondta a forgalmista, azzal elment.

— Hallod, Tonko, várnunk kell egy kicsit — mondta Tonko cimborája, ős nagyot ásított.

Olyan finom teát főzögettem, hogy meglehet, akárki nem is tudna olyan jő teát főzni. Miro járogatott hozzám, s én azzal a finom teával vendégeltem meg. Arról beszélgettünk, hogy írunk egy színdarabot. A nyulakról. A nyulak majd fát fűrészelnek, a közelükben valaki elsüti a puskáját, mire a nyulak mind eliszkolnak. Haha! Egynek azonban a nadrágjánál fogva fel kell majd akadnia a bokron, hogy az egész viccesebb legyen. Mennyi teát megittunk ezek alatt a beszélgetések alatt! Máskor meg Marienkára tereltem a szót, elmondtam, mennyire tetszik nekem, hogy szeretnék vele találkozni, és egyáltalán, örömest járnék vele. Miro rendszerint a szavamba vágott, vagy másra fordította a szót.

— Miért nem akarsz a húgodról beszélni?

— Minek ...? — És témát változtatott.